22.rész

22. rész

A napok teltek és megváltozott az életem. Volt egy nagyszerű barátom, és ott volt végre a testvérem is. Paullal nagyon sokat változott a kapcsolatunk. Minden reggel készítettem neki reggelit, és minden reggel úgy éreztem, ő fontosabb nekem, mint bármi más a világon. Van egy testvérem és már nem vagyok egyedül, már nem kell félnem, hogy én magam is eltűnök a sötétségbe. Ő a támaszom. És mégis ebben a nagy boldogságban voltak rések. Olyan voltam, mint egy nagy, terebélyes fa, aki inkább meghajol a szélben, mintsem engedje, hogy kettétörjön valamelyik ága, netán a törzse. Dacol a széllel a végsőkig.
****
Paul álmosan jött le az emeletről én pedig a reggelit készítettem. A derekamnál fogva felemelt.
- Hogy van ma az én drága húgocskám? - vigyorgott. - Tudod gondoltam valamire.
- Miután leteszel, meghallgatlak - mondtam neki morcosan.
- Mi lenne ha ma festenénk együtt? - nézett rám komolyan. - Igazán...szeretném látni hogyan festesz.
- Ez remek lenne Paul! - ugrottam a nyakába. - Komolyan érdekel?
- Persze!

Hosszas pakolás, na meg a kiadós reggeli után kimentünk a partra egy-egy kifeszített vászonnal és töménytelen sok festékkel.
- Akkor hajrá művésznő - kacsintott rám és abban a pillanatban úgy néztem rá, mint egy tökéletes művészre. A szemem előtt csak ő lebegett. Néztem, ahogy légiesen, precízen fest és boldoggá tett maga a látvány is. Ő volt az én bátyám én pedig büszke voltam, hogy ismerem őt.
Ahogy festettünk, néha egymásra pillantottunk egy-egy mosoly kíséretében, de a tenger morajlásán kívül semmi sem hallatszott. Belemélyedtünk a munkánkba és szívünket öntöttük át a festékbe, hogy megjelenjen a vásznon. Ráfestettem a kettőséget bennem, ráfestettem a szerelmet, a bánatot, mindent, ami csak bennem volt. Gondolván, csak én érthetem mi miért van ott a vásznon.
A nap már felettünk járt, mikor abbahagytuk egy kis időre, hogy elővegyük az ebédre szánt szendvicseket. Messzebb ültünk le a parton, szemlélve egymás művét.
- Egyáltalán nem rossz - szólalt meg gondolkodva. - Nagyon hasonló a stílusunk nem gondolod? A vonalaid...na igen nem hiába vagyunk testvérek - vigyorgott rám a szendvicse fölött.
- De nem hiszem, hogy tudsz olvasni belőle - incselkedtem vele.- Kössünk üzletet. Elmondjuk egymásnak ki mit lát ki a másik képéből rendben? - nézett rám mosolyogva. - Aztán meglátjuk.
- Mi legyen a tét?
- Ha sikerül, akkor eljössz velem egy napra valahová - nézett rám vidoran.
- Mégis hová?
- A fiúkkal beszéltük, hogy jó páran sátorozni akarnak, de nem itt La Push-on hanem mondjuk kicsit távolabb. Még nem találtuk ki. Két napot ott töltünk, felpakolunk és elmegyünk. Valami lazulás. Na? Benne vagy?
- Miért ne? - vigyorogtam rá. - Azt hiszem rám is rám fér.
- Azt hittem nehezebb lesz - törölte meg látványosan a homlokát majd ránézett a festményemre. - Na tehát.

Elmélyedve tanulmányozta a festményt majd rám nézett és közben a kezét kinyújtva tartotta, hogy mutogatni fog.
- Szóval...az a hullám, ott egy szívet láttat velem A szív távoli, talán...talán távol van az, akit szeretsz? - nézett rám kétkedve. - A hajlott fa...meghajolt, de nem tört el. Kitartó, szívós és makacs. A kéz talán azt jelenti, hogy elérhetetlennek tűnik, amire vágysz? A felkelő napsugarak, reménysugaraknak tűnnek, átszövik az egész vásznat. Érdekes kép. Vágyakozó, reménnyel teli és mégis magányos. Melankolikus. Az a fekete árny ott a fánál, mintha várna valamire...valamire, ami túl van a napsugarakon.
- Azt hiszem mégis képes vagy kiolvasni a gondolatokat a képből - néztem rá elismerően. - Tudsz bátyó - löktem sután oldalba. - Most én jövök.
Az ő képe a harmóniáról szólt.
- Nyugodt, kiegyensúlyozott kép, pont mint te. Harmónia van benned és mégis úgy érzem, kissé üres. Ürességet is érzek ebben, olyan fajta ürességet, mintha hiányozna valami az életedből és bár nem mutatod vágysz rá. Hatásos, összehangolt és szép.
- Igaz, igaz - bólogatott. - Vágyok, de csak titokban.
- És mire? - kérdeztem őszintén. Ez volt az első alkalom, mikor én meg a bátyám lelkiztünk.
- Egy lányra. Egy szerelemre, és nem csak testi légyottokra. Egy igazi kapcsolatra, hisz néz rám, úgy érzem kifutok lassan az időből és...adni szeretnék magamból, tudod egy kis szeletet - mosolygott halványan egyenesen bele a napba. - De persze a fiúk ha ezt hallották volna kiröhögnének.
- Ugyan dehogy! Hiszen neked is van szíved és ez természetes. Nagyon sok lány örülne, ha valaki ilyet találhatna, mint te - simogattam meg a felkarját. - Egyet se félj, megtalálod, aki a tiéd lesz.
- Remélem - sóhajtott fel. - És te? Te még nem meséltél így...nekem. Mesélj te.
- Paul, ha tudnék - néztem rá. - Fájdalmas.
- Nem szereted Embryt? - nézett rám őszintén. - Mond meg, tudod, hogy nem tudja meg tőlem.
- Szeretem, de nem úgy.
- Tehát nem vésödtél be - összegezte Paul.
- De igen, csak nem belé.
- Ugyan kibe? - ráncolta a homlokát, majd hirtelen, mintha lámpa gyúlt volna az agyába. - Jake? - Bólogattam.
- Oh kislány, gyere ide - ölelt meg erősen. - Nézd, néha meg kell tanulnod azt szeretni...
- …aki számomra a jó. Tudom,hisz ezt teszem nem?
A képeinkkel a kezünkben visszamentünk a házban. Csak ballagtunk egymás mellett és éreztem, hogy az ő gondolatai olyan messze járnak, hogy nem érhet még farkas sem a nyomába.

****
- Szia édes!- hallottam Embry hangját a bejárati ajtóból. - Vége a sulinak, gondoltam jövök - vigyorgott rám, majd megcsókolt. A vállam fölött az edényt nézegette. - Lasagne?
- Látod, nem? - néztem rá kicsit ingerülten.
- Valami baj van? - nézett rám kutatóan. - Történt valami?
- Nem, dehogyis csak fáradtnak érzem magam - döbbenten vettem észre, hogy így is van. - Meg kicsit fáj a fejem és azt hiszem hányinger is környékez. - A homlokomra tapasztotta a kezét, aztán ránéztem felhúzott szemöldökkel.
- Ja bocs, mindig elfelejtem, hogy negyvenfokos a test hőd - vigyorgott. - De hát, mitől vagy beteg?
- Nem tudom - rántottam meg a vállam. - Valami bacilus.
- A bacilus nem bírja ki ezt a test hőt - összegezte. - Nekem ez nem igazán tetszik.
Paul jött le az emeletről.
- Mi a baj Elina? Hallottam, hogy rosszul vagy. Mondjuk le a táborozást?
- Dehogyis, majd elmúlik - szorítottam a gyomromra a kezemet. - Csak nagyon furán érzem magam.
Paul arca egy pillanatra elsötétült. Embryre meredt, akinek hirtelen elkerekedett a szeme, majd lázasan töprengeni kezdett.
- Elina...én azt hiszem tudom mi a bajod - nézett rám Paul.
- Igen? Valami romlott szendvicset ettem?
- Hát nem. Terhes vagy.
Embryre néztem, aki addigra már egy széken ült.
- Elveszlek - jelentette ki határozottan. - Feleségül kérlek, amint csak lehet.
- Ajánlom is - nézett rá sötéten Paul, majd fogta a kabátját és kiviharzott.
Én pedig csak a konyhában álltam, a kezemben a kanállal és fogalmam sem volt, hogy ennyire megváltozhat az életem.