17.rész

17.rész

Próbáltam nem gondolni a La push-i csapatra, arra, amik ott történtek. Fogalmam sem volt, mennyi új lapot kell még kezdenem, meg miért fordítok hátat folyamatosan a dolgoknak, mert ezekkel sosem oldottam meg semmit, csak jó volt elszökni, elmenekülni. A bajnak sok idő kell még, hogy rám találjon, ebben reménykedtem. És abban is, hogy talán végre tudok limonádét csinálni abból a rengeteg citromból, amit az élet adott.

****

Reggelente futottam. Rászoktam erre a kis aktív testmozgásra, feszültség levezető és ilyenek, elvégre itt nem változhatok át kedvemre. És valljuk be nem is lehetek túlságosan önmagam. Minden, amit megtanultam La Push-ban magamról, azt most egy időre kamatoztathatom. Az iskolába nem is sikerült igazán visszailleszkednem, a régi barátnőim sem úgy fogadtak, ahogy azt vártam. Olyan voltam számukra azt hiszem, mint egy púp, ami hirtelen visszanőtt. Megváltoztam, ahogy ők fogalmaztak. De ez egyáltalán nem érdekelt már.

A napok teltek, a maguk megszokott floridai módján. Sokszor azon kaptam magam, hogy a gondolataim La Push-ra eveznek. Ahogy látom magam előtt a tájat, felidéztem magamban a tengerparti sétákat, azt az érzést, ami mindig elragadott. Nagyon hiányzott. A személyekre nem is próbáltam gondolni, úgy éreztem most így jó. Olyan elmosódott volt minden, hogy akár azt is mondhattam volna, hogy már nem fáj. De ez vaskos hazugság volt. Sokat gondoltam arra, hogy mit miért tettem így, és vajon jó döntést hoztam-e. Arra is ráébredtem, hogy nincs jó vagy rossz döntés. Idővel minden nézőpont változik, a jóból rossz lesz és a rosszból talán jó.

És az idő, amelyről azt hazudják, mindent megold valójában nem oldja meg csak még jobban felidézi azokat a perceket, amik sorsdöntőek voltak.

A telefonnal a kezemben vacilláltam. Felhívjam, vagy ne? Csak, hogy tudjam, hogy vannak...Vagy csak hogy...halljam a hangját. A gombokat irtó lassan nyomtam le. Kicsengett és én vártam, majd egy hang felvette.

- Hallo,itt Emily.

Nem tudtam megszólalni. Csak hallgattam és próbáltam kinyögni egy hellot.

- Szia - törtem meg a csendet.

- Te úristen! Elina? - kiáltott fel. - Mi lelt téged te nőszemély? Mond hol vagy?

- Floridában - feleltem halkan. - Igazából...csak hallani akartam mi a helyzet ott.

- Őszintén? Ostobaság volt eljönnöd innen. Elmenekültél és fogalmad sincs mit hagytál a hátad mögött.

- De tudom - feleltem. - Épp ezért jöttem el.

- Nézd, tényleg nem érted. Embry...mióta nem vagy itt, azóta egészen magába roskadt,Jake pedig...

- Igen? Mi van Jake-kel?

- Jake bevésődött.

- Tessék? Kibe? Hogy...vagy mikor? Vagy egyáltalán...hogy történt mindez?

- Nézd, most nem beszélhetek túl sokat, vendégeim lesznek ha érted a célzást. Nem akarsz, Embryvel beszélni?

- Ott van? – kérdeztem halkan.

- Még nincs, de mindjárt bejön. Szóljak neki?

- Ne. Egyenlőre ne. Majd még hívlak rendben?

- Minden nap! - szólt rám. - Minden nap tudni akarom, mi van veled!

- Rendben - mosolyogtam bele a telefonban. - Hiányoztok.

- Te is nekünk - mosolygott Emily. - Vigyázz magadra.

- Azt teszem.

A vonalat én szakítottam meg és egy kicsivel könnyebb voltam, amiért hallottam, hogy jól vannak. Az azonban teljesen padlóra vágott, hogy Jake bevésődött. Titkon talán arra vágytam, hogy visszatérek és engem várt? Talán. De én kívántam neki valaki mást, és tessék. Igaz az, hogy vigyázz mit kívánsz. Fáradtan ültem le az ágyra és éreztem, ahogy a gondolatom csak La Push körül kezd el forogni én pedig elveszek ebben a forgásban.

****

Vizsgákat tettem, csak, hogy valamivel kitöltsem az üres éjszakáimat. Naphosszat csak tanultam, jegyzeteket olvasgattam, kerestem az interneten az információkat és tényleg úgy éreztem ez az egyetlen, ami leköt. Hagytam, hogy a tanulásba menekülhessek, a számok, egyenletek, szavak, definíciók világába, ami kizárja a szívet, és csak az agy működik. Ha szerelmi bánatod van, tanulj. Ez az egyetlen jó megoldás arra, hogy a szíved ne fájjon. És az eredmény boldogsággal fog eltölteni. Jobb esetben.

Olyan voltam, mint egy tökéletes házirobot. Megcsináltam a házimat, kitakarítottam. Elnéztem a közeli boltokba, plázába jártam, vásároltam tök feleslegesen. Úgy éltem, mint a többi kisvárosi sznob. Csak épp egyedül tengettem az életemet. A néhai szüleim zavartak öt-hat percre, amolyan felesleges köröket futva, aminek nem volt értelme. Próbáltak beszélgetni is, de én nem voltam hajlandó. Nem volt miről.

Naphosszat kényszeredetten kerestem valami elfoglaltságot, mint például festészet. Festettem, vászont vászonra halmoztam és úgy éreztem még mindig nem festettem ki magamból azt amit érzek. Valamire vártam, ismét. A csodára? Lehet, hogy az már régen elúszott.

Egyik nap fogalmam sem volt melyik, mert összefolytak a napok. Szám nélküli,sivár napok voltak. Csak vártam, hogy csörögjön a telefon, hogy információt kapjak a világról. A világ jelenleg La Push-t jelentette. De a telefon néma maradt. A napjaim ebben teltek. A telefoncsörgést vártam, bár tisztába voltam vele, hogy csak akkor fog működni a dolog, ha én hívok másokat. Nem bírtam ki. A telefon után kaptam egy jól leamortizált iskolai nap után.

- Hallo? - szólt bele Sam.

- Emilyt keresem.

- Elina? - szólt bele hitetlenkedve. - Hogy lehet, hogy megkerült a mi kis bárányunk?

- Emilyt kérem - szóltam bele türelmetlenül, majd zörej és Emily vette át.

- Végre jelentkezel. Hogy vagy? Mesélj, már hiányzott a hangod, de te még jobban.

- Hát a suli rém unalmas, a vizsgáim is megvannak, inkább előrehozva letettem mindent.

- És jól sikerült?

- Ühüm - motyogtam. - Jobban nem is sikerülhetett volna.

- Képzeld, Sam talált valamit a családodat illetőleg, de még nem mondta el nekem sem. Azt hiszem azt akarja, hogy ide gyere, hogy közölje veled.

- Miért? Miért nem mondja el a telefonba?

- Mert szerinte érdemes lenne eljönnöd.

- Talán csak egyetlen napra megyek vissza.

- De akkor jössz?

- Mikor menjek?

- Mikor érsz rá? - mosolyodott el. - Végre látunk.

- Hát jövő héten?

- Rendben, várni foglak.

Magam sem tudtam minek mentem bele. Na jó hazudok, a szívem boldogan dobbant arra a tudatra, hogy újra ott lehetek. Újra ott kell lennem, éreztem az összes pórusommal, hogy muszáj visszamennem, valami lökött visszafelé. Talán a vérem, hogy oda tartozom. Talán tényleg ostobaság volt eljönnöm onnan...de meglátjuk.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki izgatott lesz, mert megtudja, hogy vidámparkba készül. Láthat ezernyi csodát. Ott leszek, igen újra. Nem rég jöttem el onnan és máris visszahúzott a szívem, a hazug. A hazug, csalóka, álnok...
Kicsit olyan volt az egész, mint mikor ismét készülsz a nagy kalandodra, amitől azt várod, megváltoztatja az életedet. Az enyémet azt hiszem úgy összezavarta, felkavarta, átrázta, hogy ebben már nem volt semmi, ami a helyén maradna. Bármennyire is reménykedtem egy biztos, állandó pontban.

****

Pár cuccot már elpakoltam, de igazán keveset. Úgy éreztem, pár napig maradnom kell ott, igazán csak egy kis ideig. Csak megbújni Emily házába, ott a legfelső emeleten egy apró szobában és hallgatni, ahogy lent csevegnek a fiúk, csak érezni a többiek jelenlétét. Csak erre vágytam, hogy mégse legyek olyan egyedül. Tudom, hogy én döntöttem így, én választottam ezt az utat...de a következményekbe csak felületesen gondoltam bele. Azonban reménykedtem, hogy Embry és Jake barátsága megújult és már nem haragszanak egymásra. Reméltem, hogy minden helyrejött mióta eltűntem, visszaállt minden.

És bennem? Helyreállhat-e minden, vagy ez az újabb kirándulás újabb fájdalmakat és könnyeket okoz?