16.rész

16.rész

Az iskolába menet, mindenki megbámult minket. Azt, hogy kézen fogva közlekedünk Embryvel. Valahol ez várható volt, de azt gondoltam talán mégsem lesz körülöttünk ekkora felhajtás. De sajnos tévednem kellett. Igenis szemérmetlenül megbámultak. Volt, aki vigyorogva, volt aki belecsapott Embry tenyerébe, néhány lány undorral nézett rám és volt, aki csak simán megrántotta a vállát. Persze a kísérőink is egész úton ugrattak minket.

- Hát igen, mi már az elején sejtettük, hogy ti egymásra találtok - magyarázta Paul. – De, hogy ilyen hamar dugtok azt senki se gondolta volna.

Fülig vörösödtem, de Embry csak vigyorgott.

- Irigykedj csak - lökte viccesen oldalba Pault. - Tudom én, hogy mi a bajod...

Pault elnevette magát aztán hátba lökte Embryt.

- Hölgyek előtt nem beszélünk ilyenekről - vigyorgott rám.

Erre Leah megszólalt.

- Akkor én mi vagyok? - morogta.

- Az más - röhögött tovább Paul. - Te már túl sok mocskos dolgot láttál a fejünkben.

- Az biztos - fintorgott.

Órára is kézen fogva ültünk be. Egyszer elkaptam Embry pillantását, aki leplezetlenül, égő vággyal tekint rám. Olyan igazán szerelmesen. Fülig pirultam erre és a szívem hevesebben vert. Mennyire akartam, hogy valaki így nézzen rám, ahogy ő. És most mindez nem csak a képzeletem műve.
Óvatosan hátrapillantottam a vállam fölött és észrevettem, hogy mennyire vonzza a tekintetemet Jacob üres helye. Bűntudatom volt, de az rettentően. Nem kellett volna kihallgatnia minket, nem kellett volna látnia sem és ő mégis...mit akart ezzel elérni?

Aztán a harmadik órára bejött álmosan, karikás szemekkel. Senkihez sem szólt jóformán, mikor én kedvesen odaköszöntem neki valamit morgott az orra alatt. Embry elégedett képet vágott.

- Citromba nyalt - vigyorgott.

- Hát azt kötve hiszem. Vajon mi a baja? –t ettem fel a kérdést, mint aki nem tudja a választ.

- Bizonyára az, hogy túl sokat hallott a tegnap esténkből - kacsintott rám Embry. – Irigykedik.

- Mégis miért? - jó volt a hülyét tenni.

- Na ne mond, hogy nem vetted észre - fintorgott Embry. - Ezt nem mondod komolyan.

- De én azt hittem ennek vége és megbeszéltétek.

- A megbeszélés annyit tett, hogy akihez te húzol, az nyer és kész. A másik nem száll vitába, nem próbál téged manipulálni, nem propagandálunk magunk mellett. Te engem választottál ő pedig hoppon maradt. Ez a baja.

A hideg végigfutott a hátamon. Olyan voltam, mint egy nyertes lottószelvény. Undorodtam a helyzettől, de ennek hangot is mertem adni.

- Ezt nem mondod komolyan, úgy viselkedtek velem, mint valami nyereménnyel. Ha nem számít, nekem is vannak érzéseim! - törtem ki. - Ezt fel sem tudom fogni, hogy úgy beszéltek rólam, mint egy tárgyról amit valamelyikőtök megnyer.

- Talán az érzéseid alatt azt akartad érteni, hogy jobban szerettél volna tegnap Jacobbal szeretkezni? - tette fel a kérdést pókerarccal Embry. - Ha gondolod szólok pár szót az érdekedben, biztosan nem lesz ellene a dolognak - morgott majd felpattant az asztaltól, mikor megszólalt a csengő. - Azt hittem szeretsz, úgy tűnik tévedtem.

- Én egy szóval sem mondtam ilyet - ragadtam meg a karját.

- Oh igen nem mondtad ki, de nagyjából céloztál rá - ingatta a fejét Embry és kimentünk a folyosóra. - Menj nyugodtan én nem tartalak vissza, menj nyugodtan rohanj oda hozzá, csald be az ágyadba és ...

Csatt. Pofon vágtam. Könnyektől égett a szemem és megalázottnak éreztem magam, hogy már az első napon így kell alakulnia a dolgoknak. Paul azonnal ott termett, mikor meglátta, hogy remegek és Embry sincs jobb állapotba.

- Ezt sosem hittem volna rólad Embry Call - suttogtam könnyek között. - Odaadtam a lelkem és te széjjeltaposod. Undorodom attól, hogy egy tárgy vagyok, amit dobáltok kézről-kézre és meglátjátok kinél landol. Forduljatok fel mind.

Paul megragadta a kezemet mielőtt elrohanhattam volna.

- Nem mehetsz haza - suttogta halkan. - Bírd ki egy kicsit.

- Nem Paul, nem akarok itt maradni. Összecsomagolok és irány Florida - szedtem le a csuklóját a kezemről.

A portán kilógtam és láttam, ahogy Jacob a folyósón állva szem és fül tanúja volt az eseményeknek. De már ez sem érdekelt. Tényleg úgy éreztem, hogy éppen ideje összecsomagolnom és elhúznom. Nincs ami maradásra bírjon, nincs ami megállíthat.

****

Dühödten téptem fel a bejárati ajtómat. A legelső bőröndhöz nyúltam és elkezdtem vadul beledobálni a ruháimat. A könnyeimet néha letöröltem a kézfejemmel és csak pakoltam tovább. Ekkor egy kéz fonódott a remegő kezeimre. Azonnal tudtam, hogy nem Embry az.

- Ne menj el -suttogta a fülembe. - Kérlek.

Megfordultam lassan és belemeredtem Jacob fájdalmasan szomorú szemeibe.

- De nincs amiért itt kellene maradnom - szólaltam meg halkan. - Én csak bajt hoztam ide. Nézd meg, szétszedtem a barátságotokat, összetörtem Embry szívét, ő is az enyémet nem is beszélve rólad...miért maradnék?

- A szüleid miatt?

- Akik már nem élnek valószinűleg? Vagy akiknek annyira se voltam fontos, hogy keressenek? - dobtam fel a labdát. - Ez már igazán lerágott csont Jake, ideje mennem.

A keze óvatosan megszorította a csuklómat.

- Nézd... én szeretném, ha maradnál. Nekem nagyon is hiányoznál, nem szeretném ha elmennél.

- Nem állíthatsz meg - suttogtam a mellkasának.

- És ha azt mondom szeretlek?

- Akkor minden bizonnyal tévedsz vagy talán hazudsz.

- Ha nem szeretnélek...- óvatosan megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessek. - Ha nem szeretnélek, nem érezném ezt.

A kezemet a szívére helyezte, és éreztem, ahogy az vadul dobog.

- Ezek csak vágyak. Nem többek.

- Igen vágyak, mert rád vágyom.

- Jake...ez múló gyönyör. Elmegyek, elfelejtesz és boldog lehetsz. Én is elfelejtelek, elfelejtek mindent, ami ide kötne és mindenki boldog lehet.

- De ez nem így müködik - suttogta. - Nem mehetsz el Elina. Egyáltalán nem.

- Mi tartson vissza? - kérdeztem tőle.

- Talán ez?

Lágyan megcsókolt. A szemem magától nehezült el és csukodott le. A csók édes volt, lágy és reménnyel teli. Tényleg azt akarta, hogy maradjak. Tényleg azt akarta, hogy ott maradjak vele. És úgy éreztem, hogy tessék, lehet, hogy csak tényleg ennyi kellett nekem...csak ennyi kellene, hogy boldog legyek. Minden nap érezni őt, csókolni, szeretni és elmerülni a szeretetben. Miért nem tudom mégsem megtenni? A szívem majd megbolondul érte, elveszítem a fejemet is de...ott van Embry. Ott van és nem mozdul a tudatomból, mintha csak azt ordibálná : ő nem a helyes utad. Ő nem lehet a helyes út, én vagyok az! Ne térj le az én utamról, meglátod az övé zsákutcába fut.

És én bár a szívem veszettül vérzik és legszívesebben örökké vele maradnék, elutaznánk valahová és megoldódna minden probléma, mégis kiszakítottam magam a csókból.

- Nézd -suttogtam neki. - Ez nem te vagy, és nem én vagyok. Egy másik életben, máshogyan talán együtt lehetnénk. Akkor semmi sem gátolna meg minket, de jelen pillanatban nem így állnak a dolgok. S bár lehet, hogy mióta megláttalak jóformán csak te jársz a fejemben, de nem adhatok egy lehetőséget neked. Mert tudom,hogy vannak dolgok az életben, amik elsőre helyesnek tűnnek...de valójában nem azok.

- Azt akarod ezzel sugallni, hogy nem illünk össze?

- Nézd Jake. Hazudnék ha azt mondanám, nem tetszel. Hogy nem bőgtem utánad. De...többször viselkedtél velem úgy, és amúgy is ott van neked Bella.

- Bella már régen Edward felesége! - tört ki Jake. - Régóta vége annak a korszaknak és nem is kapaszkodhatok abba az esetlen reménybe, hogy valaha én több leszek számára...vámpírrá fogják változatni napokon belül és én csak tehetetlenül nézem, ami történik. Hát nem fogod fel?

- Akkor látod, megvan a megoldás. Én csak egy...pótlék, egy ellenszer lennék a fájdalmadra - suttogtam neki. - És ezzel semmit sem oldanánk meg. A te szíved ugyanúgy összetörne, ahogy az enyém és Embryé is.

- Miért jössz Embryvel? - kérdezte. - Miért nem tudod őt mellőzni és azt mondani, amit valójában érzel?

- Mert mit érzek? - kérdeztem tőle. - Honnan tudhatod, hogy mit érzek? Honnan gondolhatod...?

- Hisz most mondtad, hogy szeretsz engem. Akkor meg mi a baj? - letörten ült le az ágyamra és a fejét az ölébe hajtotta. Leültem elé egy ruhával a kezemben.

- Jake hagyjuk ezt, tényleg elmegyek, másként adódik az életed és mindenkié. Engedj el engem.

- Nem hagyom - nézett rám. - Nem hagyom, hogy minden, ami egy kicsit is boldoggá tehet elvesződjön.

- Találsz mást - mosolyogtam. - Valaki szebbet, jobbat, valakit, aki megérdemel téged és valakit, akit te érdemelsz meg. Az élet már csak ilyen. És mond, hogy tudnál Embry szemébe nézni? Hogy lehet az, hogy, akit testvéredként szeretsz annak lenyúlod a nőjét? Mond...komolyan megtudnád tenni?

- De ezt meg lehet beszélni - próbált magyarázkodni. - Az idő sokat segít majd Embryn is.

- Nalátok. Ahogy rajtad is fog. Elmegyek és pont.

A cuccaimat összepakoltam ő pedig tehetetlenül nézte, ahogy a csomagok megtelnek, a tárgyak eltűnnek és a lakás üres marad. Lakatlan, és tátongó. Sötét. Az álmok, amik benne keltek életre egy csapásra eltűntek, ahogy a fény Jake szeméből. Az ajtót támasztotta.

- Nem mehetsz el - suttogta a fülembe. - Megfogod bánni.

- Nincs mit megbánnom - szegtem fel a fejem. - Az élet ilyen, szép pofonokat osztogat és te megtanulsz egyszer felállni, addig pedig nyugodtan feküdhetek a porban. Senkit sem fog zavarni.

- Tudod mit? - nézett rám szomorúan Jake. - Vidd el a kocsimat, vigyél el egy darabot belőlem. Tiéd, nincs szükségem már rá.

- Visszahozom egyszer - ígértem neki. - Visszakapod.

A kocsi a ház előtt parkolt, egy fekete Wolswagen. Tudtam, hogy minden darabját ő maga szerelte bele, a lelke van a gépben. Bepakoltam a csomagtartóba, ő odadobta a kulcsot. Én pedig a lakáskulcsomat.

- Vigyázz a házamra - mosolyogtam rá. - És...üzenem Embrynek, hogy köszönök mindent.

- Átadom – bólogatott. - Ugye visszajössz? Én várok rád.

- Ne várj, csak élj - integettem neki. - Az életed nem állhat meg csak azért, mert egyvalaki kiszáll belőle. Ahogy az én életem is új szereplőket kap majd.

****

A poros országúton könnyesre sírtam magam. Jobb volt így, hogy nem láttam senkit, nem búcsúzkodtam, jobb volt, hogy nem kellett éreznem még több fájdalmat. Tudtam, hogy Florida valamilyen szinten biztosan visszavár. Tudtam, hogy bár Adamék nem szívesen látnának újra, itt az idő, hogy talán visszatérjen az ő kis szeretetcsomaguk La Pushból.

Az ajtócsengőt veszettül nyomtam, mire nagy nehezen Adam kinyitotta az ajtót. A megdöbbenéstől szólni sem tudott.

- Szia Adam, gondoltam eljövök ide. Elhagytam La Pusht - közöltem vele a tényeket. - Van valami szállás a számomra? - néztem rá majd sokatmondó pillantást vetettem a kocsi hátuljában lévő csomagokra. Adam elsápadva bólintott, majd a kezembe nyomott egy kis keresgélés után egy kulcsot.

- Ez a régi házunk, amit eladásra szántunk, de még nem volt rá vevő. Addig lakhatsz ott.

- Biztosan nem baj? - negédeskedtem. - Nem akarok a terhetekre lenni - nyomtam meg a mondat élét, remélve, hogy leesik neki mire célzok.

- Ugyan...nem - felelte színtelen hangon. - Isten hozott újra Floridában.