12.rész

12.rész.

Már talpon voltam. A reggelit lent fogyasztottam és érdeklődve láttam, hogy virágok vannak egy vázában. Életet kapott a lakás, de még ígyis fájdalmasan üres volt. Én csellengtem egyedül benne. Jake kopogtatott.

- Szia, máris fent vagy? Emily mondta, hogy itt hagyott téged míg bevásárol és kérte, hogy nézzelek meg - mosolygott rám.

- Aha értem - mondtam. - Bellával mi a helyzet?

- Bella...Bella elvan - felelte monoton hangon. - Mostanában nem igazán beszéltünk.

- Pedig szükséged lenne rá - tettem oda a teát főni.

- Nem, nekem szükségem van rá, hogy valaki megértsen,úgy igazán.

- Hát arra nekem is.

- Itt vagyok én - nevette el magát. - Na gyere önts ki a szíved a drága Jake bácsinak – mondta, én pedig felvont szemöldökkel fordultam meg.

- Ha az élet ilyen könnyű lenne én... - A mondat közepén kibuggyantak a könnyeim. - Miért van az, hogy nem vesznek komolyan és játszanak az érzéseimmel? Mi vagyok én? Tesztbábu, rongybaba vagy mi? Odajött hozzám és óvatosan megölelt.

- Hé nem akartalak megbántani, rossz poén volt. Bocsánat - suttogta a hajamba. – Elina, kérlek ne haragudj rám.

Meztelen mellkasán végiggördültek a könnyeim. A szíve dobogása és az a finom illat, ami belőle áradt megnyugtatott.

- Oh Jake - néztem rá. A szemei olyan szép barna színűek voltak. Olvadt csokoládé, némi tejjel és mézzel - Olyan könnyű és jó lenne csak egy napra másnak lenni.

- Miért mondod ezt? - nézett rám kérdőn a szemembe kutakodva.

- Egy napra igazán lennék Bella.

Elfordultam és a sípoló kannához igyekeztem. Levettem a tűzről és megcsináltam a teát. Jake még mindig ott állt.

- Elina én...

- Ne szólalj meg. Őrizd meg a csendet, mely nyugtató. Fecsegéssel ne tarkítsd a lélegző nyugodtságot - idéztem egy régi indiánmondást.

- Bella a múlté - mondta Jacob. - Túl kell lépnem rajta, új életet kezdett, ebben már biztos vagyok. Ott van neki a vámpír familia, boldog velük. Ezt óhajtotta és bármennyire is fáj a szívem...ez a helyzet. Ő elment és én maradtam. Hiába, nem lehetek jó mindenkinek - próbálta elviccelni, de pontosan éreztem a fájdalmát.

- Ez nem ilyen könnyű, igaz? Látom mennyire szenvedsz.

- Hagyjuk - felelte ő is. - Friss sebek, könnyen véreznek újból.

Teát töltöttem neki, ő pedig állva kortyolgatta az italt. Meztelen felsőtestét bámultam.

- Olyan minden egyes falkatag, mintha az izomrostjaival akarna menőzni.

- Mert valahol éppen ezt tesszük - vigyorodott el. - Szeretjük mutogatni magunkat.

- Azt észrevettem.

- Látnál minket sziklaugrás közben.

- Az elég veszélyes, nemde?

- Az, de hát ...az adrenalin még jobb. Felpörget és olyankor, amíg tart, nem fáj semmi.

- Esküszöm, nekem egymás utána hat ugrás sem lenne elég - szólaltam meg keserűen.

- A fejed ennyire fáj?

- A szívem fáj, de az veszettül.

- Sosem beszéltél az érzéseidről - hallgatott Jake. - Sosem beszéltél arról amiről a többi lány...nincs szerelmi életed,sem szerelmi sztorid.

- Nem kötöm mások orrára.

- Nyilvánvaló, hogy Embry megbolondul érted... - hangja keményebb lett egy fokkal. - De ennél többet nem tudok rólad, hogy neked kiért töredezik a szíved.

- Nem bocsátkozom magyarázatokba - tértem ki a téma alól. - Az én szívem, én forrasztom többnyire össze. Az már mellékes, hogy ki olyan galád, hogy összetörje anélkül, hogy az értékét látná. – Erre köhögni kezdett és elvörösödött.

- Ez picit erős volt egy lány szájából – mondta, majd nekidőlt a konyhapultnak. Az érkező Em-nek segített kipakolni én pedig csak ültem.

- Jót fog neked tenni a bál - mosolygott Jake. - Szórakozol, eltereled a figyelmed, élsz. És talán még egy táncot is kérhetek tőled.

Emily kutatóan nézett Jake szemébe, amit a fiú lesütött. Én pedig próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekelnek a hallottak.

****

Régen voltam a parton, legalább hónapoknak tűnt, mikor még élveztem a varázsát. Miután Em elment én magam egyedül lementem. Bolyongtam, sétálgattam, magamba szívtam a tenger levegőjét. Szíveket rajzoltam a homokba, hogy elmossa a víz. Törött szíveket is, és neveket. Mindet elmosta a víz.

Csak meredtem magam elé, a gondolataim másféle csatangoltak. Úgy éreztem magam, mint aki néhány nap alatt éveket öregedett. Leah dühös arca előttem lebegett, Embry szelíd, kedveskedő arca is, Jake elpirult ábrázata, Paul pimasz vigyora, Emily anyai gondoskodástól édes arca.

Mind-mind emberek azon a bizonyos játékmezőn. Én gyűjtöttem be őket. Mint ellenség, mint barát kategóriába. És most nem tudom őket elhelyezni a táblán. Kinek milyen szerep szánható?

Embryn agyaltam a legtöbbet. Nem akartam, hogy fájdalmat kelljen neki okoznom, és éreztem, hogy képes hiányozni nekem. Képes arra, hogy azt érezzem, mellette biztonságba vagyok. És ott van Jake, aki egy plátói tipikus szépen mosolygó szomszéd srác, akinek a pillantásától elámulok és melegem lesz. Olyan nagy ellentétek, egy falkából valóak és én csináltam belőlük igazán ellenségeket. Paul jól fogalmazott, hogy vagy az egyik vagy a másik. De hát azon gondolkoztam folyamatosan, hogy rendben választom az egyiket és lehet, hogy ezek után lép csak a másik? És akkor mit teszek? Elcsábulok vagy úgy teszek mintha már lejáratott régi ügy lenne, aztán este meg könnyesre sírom a párnámat?

Ugyan. Ha biztos lennék Jacobban, hogy sziklaszilárdan azt mondja, hogy nem kellek neki akkor elengedném őt. Elengedném és esélyt adnék annak, hogy boldog lehessek valaki mással. De így, hogy furábban viselkedik folyamatosan, célzások...aztán a bál...így csak még jobban ingázok két part között. Ez szemét dolog.

Embry annyira ártatlan és annyira őszintén tud szeretni. Gyermekien. És néha csak jó lenne megölelni, elveszni a karjaiban és bízni egy szebb holnapban.

Olyan távoli a szürke farkas...olyan távoliak az első napok az iskolában, vagy a parti a parton...minden távoli.

Csak történne valami, ami maradásra bír, vagy, ami döntést szül a fejemben. Dőlne valamerre a mérleg serpenyője, hogy elinduljak. Egy helyben toporgok.

Nagyokat sóhajtoztam. A bál is a fejembe volt, hogy nemsokára itt lesz, két-három nap talán és lehet, hogy elkellene mennem. Egy esélyt adnék magamnak, egy újabbat. És talán Embrynek is és talán még Jake-nek is. Utálom a háromszögeket. Minden sokszöget gyűlölök.

S nemsokára itt a bál. A bá,l amiről jóformán semmit sem tudok, és mégis meg kell jelennem rajta Embry párjaként. És táncolnom kell az éjszaka folyamán Jacobbal is. Azt hiszem izgalmas és eseményekben gazdag éjszaka lesz. Nagyon is. Félek tőle, félek, hogy olyat tehetek, ami változást hoz. Kitudja mifélét. Nehezebb az ügy, mint hittem. Sokkalta, ilyen bonyolult életem talán sosem volt, még Florida is egészen gyerekjátéknak tűnt, a nem valós érzelmekkel és kitudta még akkor, hogy mi a szerelem. Mert én biztosan nem. Egyik napról a másikra élni, nevetni és a legnagyobb gondom is mellőzhető volt hónapokon át. De most?

A felnőttséggel ez is járna? Hogy ilyen formán küzdök nap, mint nap? Florida olyan távoli már...az is, hogy akkor tizennyolc éves gyerek voltam. Most pedig tizennyolc éves felnőtt.

Különbségek. Itt a srácok úgy nőttek fel La Push-ban, hogy mindennap volt valami, ami előrébb vitte őket. Minden nap megküzdöttek valami miatt, ha másért nem is magukkal szemben volt némi vitájuk, de mindennap nevettek és itt vannak egymásnak. Összetartoznak, család-családot ismer és fogad el. Nincsenek viták, nincsenek olyan bonyodalmak, csak mérhetetlen erős összetartozás és egymás iránti tisztelet. Én meg belecsöppentem ide a nagyvárosból és csak tisztelni tudom őket, mert tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, hogy felvehessem ezt az életszemléletet. Ha azon múlna, az utolsó csepp vérüket feláldoznák egymásért. Hol van még ilyen erős szeretet?

Sehol a világban, csak a legnyomorultabb szegletekben. Mint ez is. Elzárva, kirekesztve, mert ez történt velük is. Mi indiánok, ránk sütve a bélyeggel, hogy rezervátumban élünk, mint holmi állatkerti látványosság. És ennek ellenére boldogok.

Most kellene, hogy valaki észhez térítsen. Most kellene, hogy valaki igazán szeressen engem, érezhessem milyen ez. Talán a legjobb szegletbe jöttem tapasztalni. Talán, de az is lehet, hogy itt kapom életem legnagyobb pofonjait és sebeit.

Leültem egy sziklára és csak néztem a távolt, hagytam, hogy a szél a hátam mögé sodorja a hajamat és hallgassam, mit suttog nekem. Egyedül voltam, és egy cseppet sem bántam most. Volt időm gondolkozni.

****

A vacsorámat próbáltam elkészíteni, mikor kopogtattak.

- Gyere, nyitva – szóltam ki. Embry beoldalazott az ajtómon és egyenesen a nappalit átszelve a konyhába jött.

- Ezt neked hoztam - nyújtotta át a mezei virág csokrot. - Gondoltam feldobja a napodat - mosolyodott el.

- Honnan tudtad?

- Láttalak a parton, de nem akartalak megzavarni. Talán megijedtél volna a szürke farkastól - mondta halkan.

- Tőled biztosan nem - simogattam meg az arcát, majd megfogtam a kezét hirtelen. - Velem vacsorázol?

- Ha szeretnéd - arcán ekkor pír futott végig.

- El sem hinnéd mennyire - suttogtam a fülébe.

Megterítettem, ő pedig ott sündörgött folyamatosan mellettem. Összeegyeztette a mozdulatait velem. Mikor a gőzölgő spagettit az asztal közepére tettem, boldogan szedett nekem és magának is.

- Finom lett – dicsért meg. - Nem is hittem volna, hogy ilyen jól főzöl.

- Azért ne legyél ilyen őszinte - fedtem meg nevetve. - Még szép, hogy jól főzök.

- Várj, csak egy pillanatot... - pattant fel az asztaltól és gyertyákat hozott le az emeletről. - Emlékeztem hogy van fent ilyen, remélem nem bánod.

- Nem, dehogyis.

Az asztal közepére helyezte őket és meggyújtotta. A kezét a kezemre helyezte.

- Alig várom a bált, veled - simogatta a hüvelykujjával a kézfejemet. - Igazán jó lesz, meglátod.

- Remélem - sütöttem le a szememet. Mikor befejeztük az étkezést, elmosogattam ő pedig a konyhapultnak dőlt mellettem.

- Tudod... - kezdett bele. - Most...megcsókolnálak. – Ekkor a tányér csörömpölve érkezett a mosdótálba. Talán el is tört, de nem figyeltem rá, csak arra, hogy megragadja a karomat, magához ránt, és a fülembe suttogja.

- Nem érdekel hogyan lesz tovább, nem érdekel, hogyan döntesz...de én szeretlek.

Majd megcsókolt és abban a pillanatban a szívem dübörögve kiáltotta: elvesztem.