3.rész

3.rész.

Halkan mertem csak kopogtatni. Az ajtón túl zsongás, nevetés, pohárkoccanások hangja szikrázott. A félelem egészen átvillámlott rajtam, sejtve, hogy már nem csak édes hármasban vacsorázunk. A kopogásomat néma csend követte, pisszegés, majd határozott léptek zaja, és ajtónyikorgás. Majd egy vigyorgó Jacob.

- Hát eljöttél.

- Igen - feleltem halkan.

- Gyere be...

Beléptem és máris otthonosan éreztem magam. Áldóan meleg előszoba, meleg fények. Indián dolgok körös-körül. Óvatos léptekkel közeledtem abba az irányba, ahol Jacob eltűnt. Az ebédlőbe vezetett engem, ahol máris szemek kereszttűzébe keveredtem. Legalább négy fiút számoltam össze. Elsőre.

Billy Black hívogatóan intett a kezével, és megpaskolta maga mellett a termetes fából faragott széket.

- Gyere, ülj ide.

Elmosolyodtam annyira kedves volt, annyira atyáskodó. Leülve mellé, lesütöttem a szemem. Teljesen elpirultam, aztán kitört megint a beszélgetés.

- Salátát? - nyújtotta felém a tálat egy hölgy. - A nevem Sue - mosolygott.

- Köszönöm - vettem el bátortalanul, majd sorban sorjázott a kezéből a különböző étkek tálja.

- Vegyél csak bátran, amiből csak szeretnél, jut mindenkinek - kacsintott rám az egyik fiú. - Itt nem kell szégyenlősködnöd.

- Nem szégyenlősködöm - vágtam vissza.

- Akkor helyben is vagyunk - vigyorgott tovább. - Amúgy...Embry Call a nevem, üdv itt La Pushban.

Mosolyogva bólintottam. Kezdtem jobban érezni magamat, és úgy éreztem, milyen jó, hogy mégis átjöttem ide. A balomon Jacob ült, jobbomon pedig Billy Black. Billy néha cinkosan rám nézett.

- Csodálkozom, hogy egy ilyen csinos és okos lány nem tesz fel kérdéseket. Vagy nem tesznek fel neki kérdéseket.

Az asztal azonnal élő zsibongássá vált. Egymás szavába vágva kérdezgettek engem.

- És milyen volt Floridában élni? Hogy érzed magad most itt? Mik a terveid? Holnap már jössz iskolába? Mi a hobbid...?

A kérdésekre alig bírtam válaszolni. Elsőnek mosolyodtam el, hogy valakit érdeklek. Jó érzés volt. A szívemet megmelengette.

- Hát...Florida? Nyüzsgő, folyamatosan pezsgő város, bár nem olyan, mint például New York. Szerettem ott élni, bár ott sem voltak barátaim. Valahogy csak egy voltam a többi lány között, nem alakultak komolyabb barátságok. Őszinte lehetek? Nagyon fura helyzet ez nekem. Kicsit elkeserítő is talán. Idejönni, csak úgy...nem éppen a legjobb érzés. Feladni mindent, amim eddig volt, és elkezdeni valami újat. Terveim? Nem akarok már tervezni, majd jön, ahogy jön. Elsőként, azt hiszem igazán beakarok illeszkedni ide. Szeretném jól érezni magam La Pushon. Megszokni az itteni életet, megszokni, hogy én magam is idetartozom, még ha erről nem is igazán tudtam. Holnap már mindenképpen mennem kell iskolába, úgy tudom Jacob azt mondta elkísér - ezen a ponton ránéztem, ő pedig érdekes módon a plafont böngészte. - A hobbim? Oh, rengeteg van, mint például a rajz. Ez olyan régi szenvedély...bár nem hiszem, hogy nagyon jól menne. De azért próbálkozom.

- Hát elég sok mindent megtudhattunk rólad - mosolygott rám Sue. - Örülök,hogy sikerült visszajönnöd ide,és hidd el elhiszem, hogy nem könnyű. De nem adhatod fel máris az elején. Itt mindig barátokra lelsz ebben a kis házban.

- Az biztos - mosolygott Embry. - Sőt az iskolában is csak szólj...

- Nekem! - kiáltott fel a legfiatalabb. - Seth a nevem és biztosra mehetsz velem - nevetett fel.

Nevetnem kellett. Jó kedvet okozott nekem ez a vacsora. Az, hogy egy estére elfelejthetem a valódi helyzetemet és kezdhetem felépíteni az itteni életemet. Alapokról kezdve, a legapróbb részletekig megtervezhetem és talán sikerül kiviteleznem. Nem szabad csüggednem és nem szabad azt éreznem, hogy mennyire rossz. Erőt kell merítenem.

- Nicsak! Nicsak! Jacob szerelmes? - hangzott az egyik fiútól. Azt hiszem azt mondta, Quil a neve.

- Jaj! Hagyjál már! - rivallt rá Jacob.

- Ezt nem az asztalnál beszéljük meg – tett hangsúlyt a szavakra Billy. - Mindenki foglakozzon a saját ügyeivel, igaz Quil?

- Igen Billy - felelte halkan. - Úgyis látszik, hogy teljesen szerelmes - nevetett halkan.

Jacob dühös kis fintort vágott le. Segítettem Sue-nak leszedni az asztalt.

- Igazán semmiség - néztem rá. - Szeretném megköszönni a vacsorát, nagyon finom volt.

- Ugyan, ez is semmiség. Örülünk, hogy itt vagy, de tényleg! Rengeteget vártunk rád.

- Tényleg?

- Ohh igen, pontosan tizennyolc évet.

- Tudták, hogy jönni fogok?

- Reméltük. A szüleid...

Rámnézett.

- Ezt majd később - próbálta a mosolyát olyan szélesre húzni,hogy elfelejtesse velem az előző elkottyintott mondatát. - Mindent a maga idejében,nem igaz?

Leah az ajtóban termett.

- Bocsánat a késésért csak...Te itt?

- Leah! - szólt rá Billy az ebédlőből.

- Tessék?

- A vendég az vendég.

- Ahha...- nem igazán érdekelte Billy intése. Valahogy nagyon vagánynak tűnt,amolyan törvényfelettinek. Úgy éreztem a feszült légkör kezdi elrontani az estét, és kezdi elszedni tőlem a varázslatos este illúzióját, ami kicsit boldoggá tett. Nem akartam, hogy összetörjön ez a kép. Jobbnak láttam menni.

- Akkor én mentem - álltam be a szoba közepére. - Köszönöm mindenkinek,nagyon jól éreztem magam - mosolyogtam. - Igazán jó érzés...

- Embry, kísérd haza a hölgyet.

- De csak két házra lakom!- nevettem fel. - Igazán nem szükséges.

- De én meg ragaszkodom hozzá - mosolygott rám Billy. Jacobra néztem, aki a kanapén ült és élénk beszélgetést folytatott a maradék fiúcsapattal.

- Akkor hát, sziasztok - intettem nekik is.

Jacob egy pillanatra felállt majd leült.

- Szia - köszönt el.

Embry kíséretében még egyszer hátranéztem a vállam fölött. Talán csak én képzeltem be, de egy pillanattal korábban, mintha engem nézett volna Jacob.

****

- Van valami dolgod még? – kérdezte Embry.

- Nem nincs – feleltem.

- Akkor lemegyünk a partra?

- Most?

- Most. Most lehet a legszebben látni a csillagokat - mosolygott rám. - És azt hiszem ez egy felejthetetlen látvány lesz. Talán segít, hogy egy kicsit meglásd a szépet itt is...ne csak a felhőkarcolókban.

Csendben ballagtunk le a partra. A lábnyomainkat néztem, ahogy a víz elmossa. Reméltem, hogy ez a nap, ez az este az új életem jobbik részének a kezdetét jelenti, hogy talán a víz elmossa mindazt, amit el kell, hogy mosson.

- Jól érezted magad? Őszintén.

- Köszönöm, igen. Szokatlan, de mégis jó érzés volt. Nagyon kedves Sue és Billy is.

- Oh, igen, ők a törzsünk fő emberei - nevetett fel Embry. - Sue férje, egy évvel ezelőtt halt meg, azóta Billy Black és ő...hát hogy is fejezzem ki, támogatják egymást, mivel Billynek meg a felesége halt meg még régebben. Azóta egyedül neveli Jake-t, Sue pedig Seth-et és Leah-t.

- Szomorú ezt hallani - feleltem halkan. - Úgy tűnik, vannak nagyobb veszteségek, mint az én elhagyott életem.

- Meg az elhagyott otthon. Na igen. De hát látod, mi itt vagyunk egymásnak. Testvérei vagyunk az elesettnek, a bajbajutottaknak, a magányosoknak.

- Ez most valami patrónus szöveg volt? - nevettem fel és ő velem nevetett.

- Oh igen,mondhatjuk.

- Nem fázol? - néztem végig a laza pólóján és a levágott farmerén. - Itt mindenki ilyet hord?

- Majdnem mindenki és egyáltalán nem. Te igen?

- Egy kissé.

Közelebb lépett hozzám.

- Kérlek, ne érts engem félre, rendben?

Megölelt és a testéből sugárzó hő megmelengetett. De hogy lehet ilyen forró?

- Hey, nem vagy lázas? - néztem rá.

- Egyáltalán nem - mosolygott sejtelmesen. - Majd megérted. Hidd el.

- De ez ...

- Ohh ez semmiség, ne aggódj emiatt. Forduljunk vissza, hazakísérlek.

A házamig bandukoltunk, szinte alig szóltunk valamit. Kitudja hol járt a fejem, teljesen szétszórt voltam.

- Akkor reggel? - nézett rám.

- Hát igen - feleltem mosolyogva. - Olyan nyolc?

- Fél nyolc - nevetett. - Nyolckor már tanítás van. Itt leszünk érted, rendben?

- Többen?

- Igen. Többen - nevetett fel Embry. - Igazi díszkíséretet kapsz, remélem méltányolni fogod.

- Mindenképpen - bólintottam ál-hivatalosan. Aztán persze ismét nevettünk, kitudja hanyadjára ezen az estén. És jó volt, őszinte. Őszintébb, mint hittem. Jómagam is hitetlenkedve éreztem belülről, hogy már nem háborog a lelkem és a meglévő sebeim pedig semmivé foszlottak. Lehet, hogy ez mindössze egy éjszakára szól, de a bennem lévő kíváncsiság kezdett felülkerekedni a fájdalmon. Meg talán az életösztön is, hogy ne hagyjam el magam. Úgy éreztem lassan túlléphetek ezen, ezen a mély szakadékon csak azért, hogy eljuthassak a szakadék túloldalán pompázó meseszín mezőre.

És ez a mező talán az új életem mezeje.

****

Reggel már egész korán talpon voltam. Reggelit készítettem és úrrá lett rajtam némiképp az izgalom. Az a fajta egészséges izgalom, amihez nem társul gyomorfájás vagy netán émelygés. És nem társul hozzá sírógörcs sem.

A reggelit ímmel-ámmal ettem meg, még mindig hittem abban, hogyha nem egyedül fogyasztanám, talán még ízlene is. De így nem. Nem megy le a torkomon a falat sem.

A felöltözésem egész gyorsan meg volt, nem akartam divatbaba lenni, egyszerűen csak be akartam illeszkedni az öltözékemmel is. Farmer és egy régebbi póló. A fiúk adták az ötleteket.

Utána jött a legnehezebb része a dolognak. Várni. Ülni és várni, hogy teljen az idő, nem szaladhatok előre, nem tudom mit tehetnék... Az órára lestem. Hét óra, egészen pontosan. Miért ne csinálhatnék én reggelit most Billynek?