2.rész

2.rész

"Ha az élet citromot ad,épp az ideje,hogy limonádét készíts belőle."

A reggel nagyon gyorsan eljött, magam is meglepődtem. A napsugarak lágyan betörtek a redőny rései között és narancssárga pöttyösre festették a fehér takarómat.

Lassan kimentem a konyhába és unottan hozzáláttam egy kis reggeli készítéséhez. Nagyon rossz érzés úgy asztalhoz ülni, hogy egyetlen teríték van ott, senki sem szól hozzád, még egy háziállatod sincs, akinek érezhetnéd a közelségét. Csak te vagy ebben az üres házban és persze a fejedben a töménytelen sok kérdés és gondolat. Nem éppen egy jó reggeli kezdés.

Felöltöztem. Unott,lassú mozdulatokkal és csak az próbált motiválni,hogy ha sok dolgom lesz ma az leköt és nem kell gondolkoznom sem.

Elsőnek is még van egy évem az iskolából a nagy érettségiig, amit remélhetőleg sikerül letennem, és ha csak idézőjelesen is, de feldobhatom a ballagási kalapomat. Itt nem hiszem, hogy van ilyen hagyomány.

Nagy erőt vettem és kinyitottam az ajtót. Sokkal nagyobb erőfeszítésembe telt, mint hittem, egy olyan városban élni, ahol te jóformán senkit sem ismersz, de ők mégis tudnak rólad dolgokat. Első alapvető igényed az, hogy kérdezgess te is a múltról. De én nem akartam. Nem akartam azt, hogy felkavarjon, nem érdekelt valójában. Úgy éreztem először meg kell szoknom, hogy itt élek. Ez nekem ígyis elég sok egyetlen évre is.

Az utca, nyüzsgő életképpel fogadott engem: a gyerekek kint játszottak, az öregebbek a teraszokon ülve figyelték a fiatalokat. Az asszonyok a boltokba igyekeztek, vagy épp csevegtek az utcán. Szóval nagyszerűen kitűntem a sorból. Szempárok követték az utamat, bármerre is mentem és ez egy idő után feszélyezetté tett, nem is kicsit. Úgy éreztem magam, mint egy látványosság, kedvem támadt eltűnni a kíváncsi tekintetek elől. A legelső menekülési helyszín a tengerpart volt, ahová tudtam hogyan jutok el. Sietős léptekkel arrafelé vettem az irányt.

A tengeri szél mikor belekapott a hajamba, megnyugodtam. Jó felé igyekszem.

****

A tengerparton köveket dobáltam a tengerbe és néztem, ahogy egyik-másikat visszahoz a víz. A többi elsüllyedt a fenéken, én pedig elgondolkoztam azon, hogy vajon én az a kő vagyok, amelyik elsüllyedt, vagy amelyiket kihozta a víz a partra? Melyiknek jobb a helyzete?

Ha elsüllyedem, azt jelenti, hogy nem térek ki a felszínre, de azt is meglehet szokni, hogy odalent vagyok. Viszont, ha kisodor a víz, egy idegen parton találom magam ahol...

- Szia - ismét rám köszöntek. Megfordulva láttam, hogy Jacob áll előttem.

- Szia - próbáltam rendesen mosolyogni a helyzethez képest.

- Láttam, hogy a tengerhez jöttél, gondoltam...- nem fejezte be a mondatot,talán a hatás kedvéért.

- Aham.

Csak bandukolt mellettem én pedig az arcomat a tenger felé fordítottam. Nagyon rosszul éreztem magam, és egyedül akartam lenni. Csak sajnos nem tudtam hogyan adhatnám a tudtára.

- Amúgy...- kezdtem bele. - Merre van az iskola?

- Hát nem messze innen. Ha gondolod, holnap reggel elkísérlek.

- Holnap már iskola?

- Igen - nevetett fel. - Ne is mond, semmi kedvem hozzá. Hányadikos vagy?

- Most leszek negyedikes - feleltem kissé büszkén. - És te?
- Hát azt hiszem egy osztályba fogunk kerülni - nevetett rám. - Én is negyedikes leszek, ahogy a legtöbb barátom is.

Nem voltam elragadtatva annyira, mint ahogy én vártam ezt. Nem tudom, talán a pillanatnyi lelkiállapotom tehet erről, hogy ennyire rosszul érintett minden. Nagyon nem tetszett az egész. Hirtelen mintha arra eszméltem volna fel, hogy valaki néz engem. Körbeforgolódtam.

- Mi a baj? - kérdezte Jacob felhúzott szemöldökkel.

- Öhm...olyan volt,mintha valaki figyelne engem –néztem össze-vissza. - De biztosan csak hallucinálok.

Lazán jött mellettem. Most nem szakadt farmer és foltos póló volt rajta, hanem egy fekete póló,rendes farmerrel. Igazán...

- És hogy érzed itt magad?

- Hagyjuk - tértem ki a válasz alól és egy kicsit előrébb siettem. Ő utánam jött.

- Nem akartalak megbántani.

- Nem tetted ezt - feleltem halkan. - Csak nem szeretek itt lenni.

- Majd jobb lesz - ígérte. - Csak idő kell.

- Persze, tudom. Mindenki ezt mondja,de az a baj,hogy senki sincs hasonló helyzetbe,hogy ezt át is tudja érezni.

Rám nézett.

- Nézd, elhiszem, hogy rossz neked most, hiszen egyáltalán nem könnyű a helyzeted. De ha saját magadnak nehezíted meg...az csakis a te hibád.

Sértődötten hallgatásba burkolóztam és csatangoltam a sziklák mentén tovább. Ő is jött utánam, szintén némán. A tenger zúgása elnyomta a fejemben levő gondolatokat, elnyomott bennem mindent. Rettentően éreztem magam egyedül, és úgy éreztem, hogy én csak egy nem kívánatos holmi vagyok, amit leadtak. És nincs, aki felvegye ezt a leejtett darabot.

Szomorú voltam és sírni sem tudtam attól, amit érzek. Hogy mennyire üresnek érzem magam és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg én vagyok-e én. Elhagyott szomorú játék baba. A tengert néztem, a tajtékzó hullámokat.

- Ha kell valami, tudod hol találsz - köszönt el Jacob. - Most tényleg jobb, ha megyek.

Bólintottam, hisz én is így gondoltam. Ő pedig szapora léptekkel eltűnt a lépcsők tetején. Távolodó alakja nem vitte el azt a fajta ürességet, amit akkor éreztem.

Ő idetartozik az első átkozott pillanat óta, én pedig egy számkivetett szemével nézem az eseményeket. Azt hiszi az ember, hogy milyen könnyű eljönni valahonnan és máshol új életet kezdeni. Nem az. Otthagyni, hátrahagyni mindent, ami eddig azt hittem fontos, most már egyáltalán nem az. Inkább hazugságnak tűnik. Kicsit sem könyörületes hazugságnak.

****

Visszamentem a lakásomhoz. Bár még most is megnéztek, már nem érdekelt. Csak egy csellengő voltam az utcán, akit mindenki megnéz. Egy lány rohant felém, és vissza-vissza kiabált a háta mögé.

- Elegem volt, teljesen elegem! Én ezt nem akarom tovább, nem akarom! - hangja fájdalmasan csengett.

- Mi sem akarjuk! - kiáltott rá Jacob. - Azt hiszed nekem vagy bárki másnak ez könnyebb?

- De ez így nem…

- Leah várj! - kiáltott utána egy srác a tömegből.

De az említett Leah nem állt meg. Rám vetett egy fura pillantást majd megszólalt.

- Elállsz végre az útból? - förmedt rám. - Vagy bámulsz még egy kicsit?

Összehúztam magam és utat engedtem neki. Ott álltam megalázva, mert így éreztem magam. Jacob rám nézett én pedig bevágtam magam után az ajtót és levetettem magam az ágyra. Hagytam, hogy a könnyek csorogjanak. Nem bántam, betelve éreztem az amúgy is telt poharat.

Csak zokogtam és nem törődtem azzal, hogy kopogtatnak az ajtómon. Szó szerint már dörömböltek, de én nem akartam ajtót nyitni. Nem akartam, hogy bárki is zavarjon, főleg ne ezek az idegenek!

- Kérlek, nyisd ki az ajtót - egy férfihang volt az.

A hang tekintélyt parancsoló volt így hát kinyitottam. Ott ült előttem egy ötvenes éveiben járó férfi, tolószékben.

- Szia - szólalt meg kellemes lágy hangon. - Az én nevem Billy Black, a fiamat azt hiszem már ismered. Nagyon örülnék, ha ma este velünk vacsoráznál.

- Ohh, nem uram, igazán nem szeretnék a terhükre lenni – motyogtam, miközben suta mozdulatokkal letöröltem a kézfejemmel a könnyeimet. - Nem hiszem, hogy alkalmas személy vagyok...

- Ugyan Elina. Szükséged van a társaságra - mosolygott rám halványan. - Aztán meg ha beilleszkedsz ide,sokkalta jobban fogod itt érezni magad.

- Rendben - feleltem. - Akkor hát átöltözöm és…átmegyek. Ugye két házzal arrébb?

- Pontosan kislány, pontosan - mosolygott rám.

Gyorsan felkaptam valami jobb göncöt, a hajamba kicsit beletúrtam és nagy levegőt vettem. Talán mindig az első lépések a legnehezebbek. Ez alatt botladozom folyamatosan, majd szépen lassan járni fogok, és később pedig talán már futni is. De addig is, meg kell tanulnom stabilan állni a saját lábamon.

Nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót. Az éjszaka hűvös levegője megcsapott és csak úgy, mint mikor izgulok felnéztem az égre. A csillagok szikráztak az égbolton, a szívem pedig remegve dobogott. Féltem.