1.rész.

"Sokan vagyunk úgy,hogy nem szeretjük azt az életet ami kaptunk.Szeretnénk sokkalta jobbat élni.Szeretnénk valaki más bőrében tapasztalni,lélegezni,vegyülni.Azt is mondhatnánk foggal és körömmel harcolunk a saját sorsunk ellen.A dac,azonban képes eltűnni akkor ha végre rádöbbenünk arra,hogy ez az élet abban különbözik száz másiktól,hogy csak a miénk.Mi irányítjuk,mi éljük át.És ez benne a legszebb."


A mezőn feküdtem,távol mindentől és mindenkitől.Kicsit mondhatnánk úgyis,hogy ez egy igazán filmbeillő pillanat megspékelve némi napsütéssel,lágyan ringó kalászszálakkal,lágy tengerparti,sós széllel.Tökéletes és idilli.
És ott vagyok é a semmi közepén,csak fekszem és tűnődöm a nem kívánatos sorsom felett.A tinédzserek ilyenek nemde?Elméláznak,veszekednek,lázadnak,és végül mindegyik belenyugszik.Közlöm én az igazán kezdeti fázisban vagyok.Még minden sejtemmel kiáltozom az igazságtalanság miatt ami velem megesett.Mi számít igazságtalanságnak?Az,hogy nem kaptam egy márkás felsőt?Vagy hogy nem azt a születésnapi ajándékot kaptam amire annyira vágytam és több célzást is tettem rá?
Nem éppen.Az én életemben az volt a legnagyobb és legalattomosabb igazságtalanság,hogy a szüleim,akiket azonban soha nem szólítottam anyunak és apunak itt hagytak a fenébe.Úgy bizony.Megváltak hőn szeretett,vagy csak kevésbé szeretett csemetéjüktől.A sztori úgy tűnhet,egészen krimi.Vagy,hogy egy bazi nagy dráma és könyvből szedtem.Sajnos nem.
A lényege mindössze annyiból áll,hogy engem egy program keretében adoptáltak ami egész pontosan úgy szól,hogy amint az adoptált eléri a felnőttkort lásd tizennyolc év,akkor esélyt kell neki adni arra az életre ahonnan kiszakította a Sors.Az én esetemben egy kolerajárvány volt ez ami kiszakított egy indiánfaluból.Így kerültem Adamhez és Susanhez.És bár tisztában voltam a körülményeimmel,bíztam benne,hogy ez sosem fog megtörténni...de hát hinni azt a templomban kell.Főleg,hogy ezek után nem is vallom magam katolikusnak.
Sírtam,üvöltöztem és végül bele törődtem. Úgy tűnik valaki hamarabb eldöntötte hogy én milyen életet szeretnék,mint jómagam.Na ez igazán nagy igazságtalanság.
És most itt,a semmi közepén néhány kibuggyanó könnyel a szememben próbálom elfelejteni azt ami volt és arra koncentrálni ami lesz.Tizennyolc éves vagyok és elméletileg már kész felnőtt,önálló,felelősségteljes.Csak azt elfelejtik,hogy egy egészen más környezetben nőttem fel.
Úgy éreztem beledobtak a mély vízbe, anélkül,hogy megtanítottak volna úszni.Emellett még át is kellene érnem a túlsó partra,élve.Ez a legnehezebb.De hiába a könnyek,vagy hiába bármi más a világon,most már itt vagyok,visszafordíthatatlanul.
Ebben a városkában születtem.Ide vezetnek az alig látható gyökereim.
Nekem is itt kell gyökeret vernem.
Leporoltam a szoknyámat és felkeltem.A távolba meredtem és nem törödtem a lecsorgó könnyeimmel,miért ne sírjak ha fáj?Már ez úgysem segít,jól tudom.
Elindultam a házam felé amit rám hagyott a valódi családom.Itt van minden amire szükségem lehet, nekem őrizték,bízva,hogy visszatérek.Bízva?Hiszen ők sokkal jobban tudták mi vár rám,mint én magam.
****

A házban már tisztaság volt,hiszen miután idejöttem,hogy ne törődjek a helyzettel,takarítottam.Azt hiszem ez egy terápia volt számomra.Mintha a saját életemről törölgettem volna le azt a sok sok mázat amivel eddig etettek.Azon tűnődtem hálás vagyok-e a Sorsnak vagy Susanéknak ezekért a dolgokért.De azt hiszem határozott nem volt a válasz.Senki sem kérte őket erre,hogy engem felneveljenek.Senki sem kérte őket,hogy elvigyenek az intézetből.De mégis megtették.És most most pedig magamra hagytak,pár puszi,néhány jótanács kíséretében.Elhalmozva rengeteg megválaszolatlan kérdéssel,fájdalommal és megannyi keserűséggel.Az ő életük ugyanúgy folyik tovább,az állam majd visszafizeti az összes pénzt amit rám költöttek,mert ők Amerika példás emberei,hiszen megmentettek egy lányt...mintapolgárok.
Hányingerem támadt tőlük.
A kongó hűtőre meredve döbbentem rá,hogy bizony éhes vagyok.Nem kicsit.A megspórolt pénzem felével amit mellesleg nem erre akartam áldozni,de immáron már kénytelen vagyok,elindultam hogy valami bolt félét keressek La Pushban.Már ha létezik ilyen,mert ha nem akkor mehetek Forksba gyalog.Nem költök buszra!
(Két kilométerbe még senki sem halt bele,vagy tévedek?)
Az utcákon zsongtak az indián emberek.Itt egy beszélgetés foszlány,ott egy nevetés,gyerekzsivaj valami életszerű.De én voltam az aki nem illett ide.Megbámultak és nem tudtam,hogy a mosolyuk szívből,vagy gúnyból jön.Bevallhatom,igazán féltem.
A bolt láttára a szívem boldogan repesett.Végre valami ami visszarángat a jelenbe.
Az ajtó csilingelve kinyílt és egy kedves,idősebb hölgy üdvözölt.
Én félénken viszonoztam a köszönését és azonnal az áruk között szlalomoztam.Észre se vettem mennyi mindent pakoltam máris a kosárba.A konzervek között motoszkáltam mikor ismét megszólalt a csengő és három kamaszsrác lépett be a boltba.A kezem a levegőbe kalimpált,jómagam pedig bámulásba kezdtem.
-Szia Ann.-köszöntek mindhárman kórusba.-Én apám krémjéért jöttem,Seth meg Suenak valami anyagjáért.
-Ohh persze,persze adom máris.
Némi sündörgés után Ann odaadta a kívánt árukat a fiúknak.Az egyik észrevette,hogy nézem őt,én pedig zavaromban elslisszoltam a tészták irányába.A fiúk távoztak én pedig a kasszához léptem.
-Ann vagyok.-szólalt meg aranyosan a hölgy.-Gondolom te pedig...
-Elina.
-Tudom.-mosolygott tovább.-Itt mindenki tudja,és vártunk téged.
Feszélyezve éreztem magam,hogy ők többet tudnak rólam,mint én magam róluk vagy akár saját magamról.Már semmiben sem voltam olyan biztos.
A szatyor súlyától megdöbbentem,hogy mennyi mindent összevásároltam a spórolt pénzemből.Hónapokig elég lesz.Azt hiszem.Fél percenként meg kellett állnom,félve, hogy a kezem leszakad és senki sem tudja visszavarrni.Még én sem.
Aztán ebből a mélázásból egy fiú hang zökkentett ki.Meglehetősen nagyot ugrottam.
-Szia,segíthetek?
-Áhh kösz nem kell,tényleg semmiség.-habogtam,mert rájöttem,hogy ez a boltban látott fiúk egyike volt.
-Na add ide.-vette ki a kezemből.
Én meg csak némán mentem utána.Egyikünk sem beszélt,néha egymásra sandítottunk,de nem történt több.Azt hiszem eléggé félénk vagyok.Pontosan tudta hol lakom,az ajtóm elé tette a csomaghalmazt.
-Hát akkor köszönöm ezt a nagyszerű beszélgetést.-nevetett fel.-Ha bármiben segítségre szorulsz,kettővel arrébb megtalálsz.-mosolygott.
-Köszönöm.
-Akkor hát szia...
-Elina.
-Jacob.-kacsintott rám és én csak némán néztem ahogy elindul.A tornác oszlopának dőlve figyeltem a járását és arra gondoltam,milyen jó érzés volt,hogy ilyen kedvesen viselkedett velem.Mintha egy pillanatra azt éreztem volna,na igen tényleg hazajöttem.
Mosolyogva léptem be a házba a megrakott szatyorral.Lehet,hogy csak bele kell rázódnom az itteni dolgokba és ez lesz életem egyik legnagyobb kalandja ami rám várhat.