Secret Letters*10.rész*

10.rész

Az eső elkezdett zuhogni és én csak a két kezemet az ég felé emeltem. Aki lát, tuti hogy diliházba küld, de nevettem. Olyan igazán és szívből. Az élet apró csodái...
Teljesen átáztam és ekkor egy fekete suhanás megragadta a kezemet, annyira elmosódott volt minden és berángatott a menedékházba. Jake volt.
-Eszednél vagy?-nézett rajtam végig. A ruhám vizesen rám tapadt.-Mit kerestél ilyen ítéletidőben kint?
-Jól esett.-rántottam meg a vállam.
-Te bolond vagy.
-Persze.
Hallottuk ahogy az eső egyre durvábban esik és a szél süvít, a hullámok haragosan lökődtek ki a partra.
-Itt ragadtunk.-nézett ki Jake.
-Igen.-feleltem. A hangom vidám volt, és cseppnyi megbánás sem volt benne. Mindössze kissé reszkettem.
Körülnéztem a helyiségbe, ismerős volt persze. Két kis szoba volt benne, néhány polc, azokon poros és molyette takarók. Viharlámpa és gyertyák. Minden,ami a túléléshez szükséges,kivétel kaja.A másik helyiségbe mentem, ott teljesen sötét volt, és az is kulccsal záródott. A kulcs bele volt rozsdásodva a zárba. Micsoda mázli...
Óvatosan Jake-re néztem. Ő csak állt az ajtó előtt, és úgy tűnt, nem is akar megmoccanni. Fekete pólója nedvesen tapadt rá, minden egyes négyzetmétert halványan sejtetve, A bemelegítő szürke nadrágja, most vizesen csüngött rajta.A hajából is csöpögött a víz.
Az én ruhám sem nézett ki jobban, csak annyi volt a különbség, hogy a sokat sejtetés helyett, mindent felfedett belőlem. A csuklómon volt egy hajgumi odaadtam neki.
-Kösd fel a hajad.-néztem rá.-Hamarabb szárad.
-Szerintem neked jobban kell.Neked hosszabb.
Igaz volt,felkötöttem. Csak álltunk az épület jobb és bal oldalán, összefont kezekkel, és az én gondolataim az utolsó közös éjszakánkon körül forogtak. Mikor itt voltunk. Még bele is remegtem.

"Rajta feküdtem és az ő meleg teste sugározta számomra a hőt. Meztelen felsőtestén végigsimítottam párszor.
-Tudod.-kezdtem bele.-Nagyon szeretlek..és ...azt hiszem örökké.
Elmosolyodott és kifésült egy tincset a szememből.
-Én is szeretlek téged, és köszönöm ezt az estét.Csodálatos volt, csodálatos lezárása, egy dolognak.
Felültem hirtelen.A hajam előre hullott szinte teljesen fedett. Ő is felült,és ölébe hullott az egyik poros takarónk.A levegő még mindig izzott,terhes volt a levegő a szenvedélytől.
-Nem akarom hogy vége legyen.-néztem rá.- Nem akarom,de...
Nem tudtam befejezni, nem is tudtam,hogyan fejezhetném ki amit érzek. Az az ürességet,amit akkor éreztem...
Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Faltuk egymás ajkait, mintha életünk utolsó perceit akarnánk együtt túlélni. Mintha ez lenne a mentsvárunk a tündérszigeten. Ha kilépünk ezen az ajtón, el fog szakadni valami. Egy új ajtó nyílik számunkra, jobb és bal iránnyal. Én vele akarok menni, én átakarok szökni arra az útra amin ő tart... csak az árnyéka akarok lenni, csak ennyi vágyam van, ha már nem mehetek mellette kézen fogva. Én akarok lenni a legféltettebb álma, a titka, én akarok lenni a másik élete, az emlékei...én vele akarok lenni!
Halkan néztem, ahogy felöltözik. Én is így tettem, néha összenéztünk, és olyankor még összefontuk az ujjainkat, vagy megcsókoltuk a másikat. A valóságba kilépni sokkal fájdalmasabb...
Sokszor hátranéztem mikor a motoron ültem. A kis faházban hagytam valamit magamból..."

Most újra itt voltunk, és tudom, hogy ő is ezen gondolkozott. Itt voltunk, én és ő, mint akkor. A véletlen keze volt? Nem hinném, ez nem lehetett véletlen. Sorsszerű,visszatérés a gyökerekhez, az új kezdet kapujához. Az új életünk első lépései innen eredtek, és most az utunk, a bal és a jobb, keresztezi egymást egy közös állomásban.
Néztem őt, és ő ki meredt a tájra, talán nem mert a szememben nézni?Vagy még pörgött az utolsó közös nap emlékfilmje? Nos ha igen, én nem akartam megzavarni...
Átmentem a másik kis szobába, és leterítettem a dohos, de vastag takarókat.
Az ajtónak dőlve figyelte a tevékenykedéseimet.
-Itt ragadtunk.
-Micsoda frappáns szemlélet Jake.
Ő csodák csodájára elnevette magát. Leült az egyik takaróra, és rámnézett.
-Szerintem öltözzünk le.
-Álmodj édes, csak nehogy felkelj.-néztem rá.
-Van plusz takaró.
A francba, én értettem félre...ez kínos.
-Elfordulnál?-pillantottam rá.
Azonnal hátat fordított nekem. Leeresztettem a pántokat a vállamról és a ruha azonnal lehullt a földre. Egy takaró után nyúltam, de nem értem el, túl magasan volt. A keze felém emelkedett és levette nekem.Széthajtogatta és körém tekerte. Megfordított magával szembe.
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy az elvesztés pillanatában szeretted a legjobban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors elveszi tőlünk azt, akit szeretünk, s ott maradunk , egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt felkelések, a rosszkedvű napok,hetek veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat...Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani..."
Őszinte gondolat,mely, egy könyv lapján állt, villámként hasított a fejembe. A kedvenc fejezetemből volt, egy rég elfeledett idézet. Milyen drámai, hogy pont most jutott eszembe.
Szemeibe néztem.A feketeség elnyelt,körülölelt,és zuhantam benne. A feneketlen mélység.
Kezem magától indult meg, és levettem a pólóját, és ő készségesen bújt ki belőle. A nadrágja magától csapódott a falnak a sarokban.
Néztem őt, és ő is engem, nem beszéltünk, mintha egyetlen szó megtöri a varázslatot. Égett a szám, vad tűz dúlt a lelkemben, és féltem, hogy felemészt engem. Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam őt. Ő azonban megelőzött.Az ajkam készségesen nyílt el...
****
A takaró fogságában, ölelt engem.Szorosan magához szorított,és teste melege lett az én testem melege. Nem történt köztünk semmi, féltünk, hogy a pislákoló szikra, ami bennünk gyulladt, ellobbanna a kapkodástól, elvesztené gyönyörét a pillanat amit átéltünk. A karjaiban könnycseppek gurultak le az arcomról. Boldog voltam? Ohh igen, tökéletes volt a boldogságom,és csak egyetlen vészterhes felhő takarta be a tökéletes égboltot. Méghozzá az, hogy a tündérmese, amit a ház magában tartogat, az álmom kicsiny darabja, amit én magam hagytam itt, csak egy napra szól? És pont mára? Tehát ha kilépek, akkor ennek vége? Mi történik ha kilépünk az ajtón? Minden ugyanúgy fog folytatódni mint eddig? Nincs több alkalomra szóló jegy esetleg?
Ő aludt, éreztem, ahogy egyenletesen emelkedik a mellkasa. Megfordultam.
A haja szétszórva terült a vállán,és nyugodtan szedte a levegőt.Mélyen aludt, mert még arra se rezzent meg, hogy megsimogattam az arcát. Gyorsan felöltöztem, bár még rohadtul vizesek voltak a cuccaim, és leguggoltam mellé. Éreztem, hogy megmoccan.
A fülébe suttogtam.

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy az elvesztés pillanatában szeretted a legjobban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors elveszi tőlünk azt, akit szeretünk, s ott maradunk , egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt felkelések, a rosszkedvű napok,hetek veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat...Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani..."

Mire felkelt volna, én már rohantam. Egyenesen át a tengerparton, bár szakadt az eső, és már közel este tíz óra lehetett.
Hová rohantam? A valóságba...
****
Az ajtót úgy csaptam be magam után, mintha üldöznének. Az apám ijedten felkapta a fejét, Anyám pedig a főzőpult mellől tekintett rám.
-Minden rendben van?
-Persze.Csak megáztam.
A szívem eszeveszetten dörömbölt,féltem, hogy utolér a tündérmese, és amilyen hülye vagyok, a saját lábamon visszasétálok. Nem, most jobb, hogy én téptem ki magamat ebből. A lehető legjobb. Ha valakit okolni akarok, magamat kell, mert én tettem.
Felrohantam a szobámba, és átöltöztem. Fázósan vacogtam a sötét szobában, és vártam,hogy meggyulladjon az ő lámpája is. Vártam, sosem voltam ilyen éber. A sötétség ásított velem szembe, és egyre idegesebb lettem. Az óra éjfélt ütött, és felgyulladt a villanya. A mellettem lévő távcsőhöz nyúltam és figyeltem a mozdulatait. Dobálta a cuccait. Láttam, hogy a tárgyak csak repülnek, tehetetlen dühében.
Én pedig felgyújtottam a villanyt. Már nem érdekelt, hogy lát-e vagy sem, leültem az asztalhoz és azonnal belefogtam B-nek a levélbe.

"Bocsánat B, hogy ezt még pluszba írom neked,de egyszerűen muszáj, nem bírom ki!
Vele voltam, érted vele! Egy kis faházban a parton, és bár nem történt semmi, ugyanott voltunk, ahol az utolsó közös éjszakánkat töltöttük. Tudom, hogy kuszák a soraim, de a szívem majd kiesik a helyéről...
Ott voltam vele és megijedtem, hogy csak álmodom,és ha kilépünk az ajtón, semmi sem fog változni. Elrohantam, lehet ostoba döntés volt...csak azt, hogy azt éreztem onnan el kell mennem. Ki kell szakítanom magam abból az egészből, mert nem bírom, nem bírnám a gondolatot, hogy ami akkor szép, később nem lesz más csak elsárgult,megfakult emlékkép. Nem ezt nem akartam. Inkább én mentem el megszakadó szívvel. A szív hány törést képes elviselni? Erre létezik válasz?
Ne haragudj tényleg, de eszméletlen ami velünk történik. Újraélednek a dolgok,csak most éppen, a minden mondatom és érzésem végén kérdőjel van, az eddigi felkiáltó hely helyett.
Szeret! vagy Szeret? Akarom! vagy Akarom? Szükségem van a tanácsodra, komolyan mondom,megbolondulok holnap, nem fogom kibírni, hisz olyan nehéz. Az egyik részem átrohanna hozzá és és ...na látod? Már azt sem tudom mit csinálnék vele! Ez őrület! ez már nem kérdőjel...
Úristen, a fejem még tele van a most történtekkel, és képzeld, egy rózsát kaptam tőle, ez is egy régi dolog a múltból. Ez felhívás lenne? Vagy nem az? Mi ez?
Tanácstalan vagyok, és rettentően...gyerekes. Ezernyi érzés kavarog bennem, de egyet sem tudok pontosan megnevezni, mert egymást cáfolják.
Imádlak B és köszönök mindent!
M."

****
Egész este figyeltem és égett a villanya. Fel-alá járkált a házban. Szívszorongató volt a látvány, ezért jobbnak láttam ha olvasok, vagy lekötöm magam. Miriam Embrynél volt, esélyem sem lett volna valakinek elmesélni a történteket. Csakis B-nek. B olyan megértő. Annyira más, mint a többi srác. Kicsit furán is érzem magam, ha rá gondolok. Egy titkos valaki, aki mindig velem van.
Legjobb barátom lett, és picit több is.A bizalmasom. Tutira vettem, hogyha ismerném őt, járnék vele, mert soha senki nem értett meg így, na jó egy személy. Pontosan az, aki most odaát rója az üres köröket a szobájában.
A könyvet fellapoztam a behajtott saroknál és hozzáfogtam. Már nem sok híja volt a könyvnek,pedig nagyon szerettem.

"Samantha bánatosan nézett a repülő után. Tudta, hogy Asher vissza fog természetesen térni,csak azt nem, hogy mikor. Hetek? Hónapok? Évek...?
Nem tudta és ez a kétség lyukat mart belé.
Minden egyes nap várta, leste az ablakot, hátha hallja, ahogy a terepjáró befarol a kis vidéki házuk elé, és ő kiszáll az autóból. Bejárta az összes helyet, ami közös emlékektől volt ittas.
A kis folyó, a dombok, a szénapadlás...
Minden nap, reménykedett, hogy Asher jól van Irakban. Nem esik bántódása, és épségben visszajön hozzá, boldogok lesznek, család és gyerekek...
Azt kívánta sokszor, hogy lenne egy utolsó pillanat, hogy elmondja neki hogy mennyire szereti őt. Csak, hogy tényleg tudja, csak hogy kimondja. Asher sokat jelentett számára, megtanította szeretni, azt a kis vadóc lányt, aki mára már szerelmes nő lett. Megtanította neki az élet bölcsességeit, vele volt, és az élet nem is lehetett volna szebb ennél.
Eltelt egy hónap, és Sam csak várt. Nem jött a szívének kedves személye. Kezdett foszlani az emlékezetében a mosolya, a hangja, de még erősen koncentrált rá, hogy ne felejtse el sohasem.
Újra bejárta a közös helyeket, újra felidézte a történt dolgokat. Minden ilyen kirándulás után, boldog volt. Szereti őt.
Eltelt még egy hónap, és egy levél sem jött Ashertől. A kétségbeesés sok estén átvette Sam felett az uralmat, és háborúról álmodott. Halott Ashert látott a csatatéren és mindig sikítva kelt fel.
-Nem, nem.-nyugtatgatta magát.-Ez nem fog megtörténni.
Elgondolta, hogy bármi vita és bármi zördülés is volt köztük, nem jelent neki semmit, mert ugyanúgy szereti Ashert, ezek elhalványultak réges-rég. Sam sosem akart belegondolni, hogy milyen lehet Asher nélkül, de a gondolat, egyre jobban befészkelte magát a hétköznapok csendjébe.
Eltelt négy hónap,és Sam kezdte feladni a reményt, nem hallott róla, és még egy gyászhír sem érkezett. Emlékezetében halványodott napról napra a kedves mosolya, halványodott szemének kéksége, és fakulni kezdett a hangja. Sokat sírt Sam, hisz Asher volt az élete, nem tudta, hogy ez a ház, ahol most él, ez a vidéki kis tanya, milyen lehet Asher nélkül....
Eltelt egy év. A hó szorgalmasan hullott az ablakpárkányra,és csönd volt az egész lakásban. Sam a karosszékben ült és csak meredt maga elé. Asher nélkül nem volt önmaga. Csak árnyéka volt a régi Samnek. Ekkor terepjáró hangját vélte hallani a távolban. Eleinte nem is törődött vele, hisz a fantáziája sokszor tréfálta meg ezzel. Amikor viszont valaki az ő nevét kiabálta, szárnyalt. Az elmúlt hónapok minden rosszát maga mögé utasította, mert itt a kedves...
Egyenruhás alakok és egy zászlóval letakart koporsó. Asher... halott.
Sam zokogott a koporsón, zokogott, mert bár lelkében ott volt az a fura érzés, a jéghideg és szívbemarkoló, valami baljós, de remélte, hogy mégsem. Utoljára a fülébe suttogott a szerelmének, hogy mennyire szereti őt. Mennyire fontos neki, mennyire szerette a közösen töltött időket..."

Kiesett a könyv a kezemből. Az ablakhoz rohantam és Jake is az ablaknál állt. Mikor meglátott engem én könnyek között rohanni kezdtem az emeletről...