Portraits 5.rész

5. rész

Egész éjjel vacogtam, és tüszköltem. Anya többször benézett hozzám, de nem árultam el neki, hogy vajon mitől fázhattam meg. Reggel Abey aggódva keltett fel.
- Te lázas vagy – közölte, és a homlokomra nyomta a kezét. - Biztosra veszem. Maradj itthon.
- Nem - vágtam rá. - Nem.
- Nyugi már, egy nap alatt nem lopják el a kincsedet, én meg vigyázok rá - mosolygott.
Persze, mert végül is Jacob Blacket meg tudja állítani egy tizennégy éves lány...
Nem akartam tudomást venni erről, ezért felöltöztem, és már lent is termettem a nappaliban. Anya és apa elbúcsúztak, és mentek is.
Tse akart ma vezetni, én meg nem gátoltam meg benne. Erősen rázott a hideg, de még mindig mosollyal az arcomon gondoltam a tegnapi rajzos dologra. Csak ez a megfázás nem kellett volna. Egyáltalán nem.
Abey néha rám nézett, és vizet nyomott a kezembe.
- Legalább igyál, ki ne száradj - magyarázta felelősségteljesen. Mingan sokszor hátranézett, hogy hogy vagyok. Néha igazán örülök, hogy ő az egyik bátyám. De úgy érzem, senki sem állíthat meg. Még egy fránya megfázás sem.
A suli előtt megálltunk, és Abey egy százas zsepit nyomott a kezembe. Meg egy palack vizet.
- Nyugi már - nyögtem neki. Mire ezt kimondtam vagy tízet tüszköltem is.
- Na persze, mond annak, aki elhiszi - zsémbeskedett. - Igazán otthon lenne a helyed.
Tudtam, hogy tényleg jobb lenne, de ha szerelmes az ember, ilyen áldozatokra is képes. Sőt, még többre is akár...
Körülnéztem a suli előtt. Ott állt Embry és Seth, meg Seth nővére, azt hiszem, Leah a neve. Ott volt pár lány az osztályomból, és a bátyáim is ott álltak már.
De őt sehol se láttam. Sehol, és ez pánikkal töltött el. Azon agyaltam, hogy ha ő nincs iskolában, akkor aztán igazán hazamehetek, mert totál felesleges maradnom. Nélküle semmi sem olyan. Lassan megszólalt a csengő, és elindult a tömeg befelé.
- Szia - szólt egy hang a hátam mögött. Vidáman csengett, és máris úgy éreztem, kisütött a nap felettem.
- Szia - fordultam meg.
Jacob elmosolyodott, de a szemén láttam, hogy valamit néz.
- Nagyon ki vagy pirulva. Jól érzed magad?
- Áhh, persze - feleltem, de valahogy nem hitt nekem. Lassan a kezembe nézett a palackra, a zsepitől dudorodó zsebemre, a kipirult arcomra és láztól csillogó szememre.
- Te beteg vagy – állapította meg. - Azonnal menj haza, kérlek!
- Túlélem - néztem rá, és már elindultam a terem felé. Ő persze azonnal utánam.
- A bátyáidnak szólok, hogy vigyenek haza, nagyon beteg vagy. Lázas - nyomta ő is a kezét a homlokomnak.
Leráztam a kezét, és beültünk történelem órára. A törzsekről volt szó, a Makah törzsről és a Quilute törzsről. Ezek hasonlóságairól és legendáiról. A farkasok szövetségéről, és az evolúcióról.
Néhány szót csíptem csak el az egészből, nem nagyon ment, hogy felfogjam a történeteket. Eléggé fájt, és lüktetett a homlokom, de magamban imádkoztam, hogy csak bírjam ki. Csak bírnám ki...
Órák alatt vedeltem a vizet, hogy legalább tényleg ne száradjak ki, és próbáltam valami értelmes fejet is vágni menetközben. Szerencsére hátul ülök, szinte az utolsó előtti padban, és nem vagyok feltűnő személyiség. A rivaldafényt meghagyom másoknak.
Egy pillangó tévedt be az ablakon. A padomra szállt, és azt nézegettem. Próbáltam a mozdulataimat óvatosan mozgatni, nehogy elszálljon. Ahogy nézegettem a pillangót, eszembe jutott egy régi tanítás a mamámtól, aki már nem élt. Emlékeztem, hogy éppen a tengernél ültünk, mikor egy pillangó odaszállt a közelünkbe. Mi csak csendben figyeltük. Engem annyira elvarázsolt a szépsége, hogy felkiáltottam.
- Oh, mama, olyan szép a pillangó… annyira szépek, színesek... szeretnék az lenni.
A pillangó elszállt, és én szomorúan néztem utána. A mamám a kezemre tette bársonyos, öreg kezét, és a szemembe nézett.
- Tudod-e, hogy miből fejlődnek pillangókká?
- Bábokból - feleltem készségesen. Büszke voltam, hogy tudtam a választ.
- Igen, de előtte hernyók voltak. Szőrösek, és csúnyák. Az ember nem szeret rájuk nézni, és sokan undorodnak tőlük, pedig ők is a természet részei. Nagy utat tesz meg a hernyó, míg pillangóvá nem válik. Nehéz fejlődésen megy át, és bábozódás után lesz pillangó. Drágaságom, te szép vagy. Nem csak nekem, sok ember szépnek talál. Hát, ha te úgy gondolod, hogy csúnya vagy, bár nem szép dolog, de hasonlítsd magad egy hernyóhoz.
- Kösz, mama - emlékszem ezt durcásan mondtam neki, úgy éreztem, megsértett engem.
- Nem, nem, félreérted... tanulj a hernyótól! Ő sok mindent megtesz, hogy az ember szépnek találja. Átalakul, belsőleg, külsőleg, és új tereket nyit magának. Szárnyakat növeszt, hogy szabad lehessen.
Elgondolkoztam a hallottakon, és a pillangó a kezemre repült a tengerparton. Mama suttogni kezdett.
- De elhiheted nekem, hogy bárminek is érzed magad, pillangó vagy hernyó, lesz valaki, aki mindkettőben megtalálja a megfelelő szépséget. Látni fogja benned az értéket.
Tartsd óvatosan, amid van, és sose akard birtokolni. Amíg önszántából veled marad, tiéd. Ha el akar menni, hagyd, hogy menjen, mert ha igazán akar, visszatérhet hozzád bármikor, de ha te kötöd magadhoz, már régen messze szállt, és nem jön vissza többé.
Felriadtam a csengőre. A terem lassan kiürült, és a pillangó még mindig az asztalomon volt. Óvatosan odanyújtottam a kezemet, és rászállt. Az ablakhoz vittem, és hagytam, hogy elrepüljön.
Összepakoltam a cuccaimat, és átmentem egy másik terembe. Milyen szép is lenne, ha valaki meglátná a csúnya hernyóban a benne rejlő szépséget. Már ha létezik ilyen.

****

Az ablaknál ültem az egyik tanteremben, de most ebédszünet volt. Néztem a tengert, a homokos partot, és hallottam, ahogy a lányok egy buliról fecsegnek jó hangosan, hogy a srácok érdeklődését is felkeltsék.A terem ettől volt hangos. Micsoda feltűnési viszketegség. Pedig az ember azt várná, hogy nem tipikus amerikaiak, akiket a tévében vagy filmekben látunk. Az ilyen lányok mindenhol egyformák.
Hiszen ők mindent megtesznek, hogy az érdeklődés rajtuk maradjon.
A táskám csatjával idegesen babráltam, és éreztem, hogy a homlokom egyre melegebb. Épp vizet kezdtem el inni, mikor az egyik tanár odajött hozzám.
- Jól vagy, Mimiteh? Az órámon sem figyeltél.
- Sajnálom. Beteg vagyok - feleltem őszintén.
- Akkor miért nem mész haza? - tette fel a logikus kérdést.
Na, igen ez lenne a helyes. De a helytelen mindig csábítóbb.
- Mert nincs otthon senki. És nekem kell hazavinnem a testvéreimet.
A tanítóm körülnézett az osztályban. Csend ült az osztályra, mindenki figyelt rá, hisz nagy tekintélye volt mifelénk egy-egy tanítónak.
- Gyerekek, ki tenné meg, hogy hazaviszi Mimiteh-t?
Na, már csak ez hiányzott. Nagyon-nagyon kínos, momentán annyira, hogy attól tartottam, már ennél vörösebb nem is lehetnék.
- Én - hangzott egyszerre három felelet. Az egyik Jacobé volt, a másik Embry, és a harmadik egy lány. A tanító mosolygott.
- Ki vigyen haza? - nézett rám.
Nem hiszem el, ezt miért kell megkérdeznie? Miért nem ő választ? Túl egyértelmű lesz, ha Jacobot választom.
Azonban Jacob mintha csak megérezte volna, egyből felelt.
- Che tanító, én tudom, hol lakik Mimiteh és a családja. Tudom az utat.
- Hát ez nagyszerű, Jacob. Akkor vidd haza te.
Egyből visszatért a zsivaj, én meg csak ültem, és bámultam magam elé. Jacob megfogta a cuccomat, összepakolt nekem, és rám nézett.
- Na, gyerünk.
Mellette csoszogtam némán, és elviseltem azokat a mérges-irigy tekinteteket, amiket kaptam a lányoktól. Úgy éreztem, a következő napokban elég sok lány lesz beteg...
A folyosó már kihalt volt, hiszen az óra megkezdődött. Néha ránéztem, de nem beszéltünk. Beültünk a kocsimba, és hagytam, hogy ő vezessen.
- Ez az én hibám – mondta, mikor kiálltunk a parkolóból.
- Ne vedd már magadra - törtem ki hirtelen. A láztól eléggé elvesztettem az ítélőképességemet, és talán a számra is elfelejtettem lakatot tenni.
- De igen! Mert ha vittem volna még egy takarót, váltásruhát, vagy legalább egy pulcsit rád adhattam volna, most nem lennél beteg.
- Ha nem ez lett volna, hanem az történik meg... Jacob, megtörtént. Semmi baj. Én voltam felelőtlen, nem vittem váltásruhát, és ennyi.
Ő óvatosan rám pillantott.
- Mióta vagy te ilyen tárgyilagos?
- Mióta elvette az eszemet a láz - feleltem kinézve az ablakon.
- Elviszlek apámhoz - felelt hirtelen. - Ad neked valami gyógyszert…
Ohohoh, nem, nem, nem. Ezt nem engedhetjük meg! Haza akarok menni.
- Miért vinnél el apádhoz? - kérdeztem vissza. - Otthon nekünk is van gyógyszerünk, és el tudom magam látni.
- Biztosan? - nézett rám aggódva. - Eléggé betegnek tűnsz. Szóljunk esetleg a szüleidnek?
- Nem, nem akarom, hogy ők is aggódjanak. Bolhából elefánt – néztem rá. - Minden oké lesz, ez csak nátha.
Jacob szorosabban fogta a kormányt, és az ajtónk előtt megállt. Bekísért, a szobámból hozott egy takarót, és megvárta, még lefeküdtem a kanapéra, és betakart.
Csinált gyorsan teát, és a kezembe nyomta.
- Fenékig.
- Mi a fene? Jacob Black átment nővérkébe? - vigyorogtam rá.
A maradék eszedet próbáld megőrizni, te idióta.
Nevetett.
- Igen, főleg, ha a betegnek két olyan bátyja van, akivel nem érdemes kikezdenem. Meg amúgy is, apámról is én gondoskodom.
Ez elég kínos volt, hiszen hallottam róla, hogy miután Sarah, Jacob anyja meghalt, csak a nővére és Jacob maradtak az apjával, aki lerokkant teljesen, és tolókocsiba kényszerült.
- Igen, tudok róla - feleltem. - Ez igazán dicséretes.
Ennél hülyébb szót csakis te mondhatsz...
Gyógyszert vett ki a fiókból, amit előzőleg elmagyaráztam neki, hol talál. A kezembe nyomta, és puszit nyomott a homlokomra.
- Ha bármi van, hívj, rendben?
- Mégis hogyan?
- Oh, tényleg, bocsánat. Megadom az otthoni számunkat. Apámat Billynek hívják, de szerintem ezt te is tudod. Mondd, hogy engem keresel.
Egy számot levésett gyorsan a hűtőn található jegyzettömbre, és már ott sem volt. Hallottam, hogy visszaviszi a kocsimat a sulihoz. Okos fiú.
A gyógyszer hatni kezdett, és ólmos álom jött rám. Nehéz lett a szempillám és az illata, ami a levegőben maradt, kábítóan hatott rám.
Elaludtam.