Portraits 4.rész

4. rész.


Egész éjjel fent voltunk Abeyvel. Kitárgyaltuk a dolgokat, és megtervezett mindent. A suli után egyből kijövünk a partra… persze csak ha jó Jacobnak. Legalábbis Abey ezt tanácsolta. És akkor talán meg fogok neki nyílni, és őszinte is leszek. Megismerkedünk egymással, és onnan tiszta sor, Abey szerint. Szerintem meg lehetetlenség. Ő csak szívességet kért tőlem, meg nézni fogja, hogyan rajzolok. Ennyi, és nem több. Ez nem randi, semmi sem... Puszta kíváncsiság.
Reggel izgatottan keltem hét órányi alvás után. Mivel esett az éjjel, eléggé hűvös volt, ezért farmert vettem fel, és egy jobb sportcipőt. Sosem lehet tudni, hiszen mindig olyan sáros a suli környéke, a part meg főleg. Izgatottan rejtettem el a táskámba a ceruzáimat, a rajzmappát, és egy plédet. Egy kis elemózsiát is tettem, kekszet és almát. Nem voltam túl kreatív, tudom. A könyveim felét otthon is hagytam, de ennyi áldozatot megér...
A suliig vezető úton énekeltünk Abeyvel, egy régi Green Day számot, míg a bátyáink hátsó ülésen tárgyalták ki a tegnapi tábortüzes csajokat.
- Olyan jól nézett ki az egyik… te… hát, huh... csak kár, hogy Jacobnak is tetszik.
A kormányt félrerántottam, és kis híján karamboloztunk. Leállítottam a motort, és úgy tettem, mint akinek hirtelen megfájdult a feje.
- Oh, bocs, ne haragudjatok - szóltam hátra. - Csak belenyilallt a fejembe...
- El kellett volna menned orvoshoz! - közölte fejcsóválva Tse. - Ez akár komoly is lehet!
- Áhh.
A suliba már kicsit sem olyan jókedvvel mentem be. Már nem volt olyan lelkesedésem. Igaz, hogy ezeket a tényeket tudtam, hogy Jacob nem vak, nagyszerű az ízlése, és La Push tele van gyönyörűbbnél gyönyörűbb indián lányokkal. Olyan csinosak, rézbőrűek, csodálatos a hangjuk, a megjelenésük... Én közöttük egy rézbőrű kisegér vagyok...
Abey még bátorítóan megölelt engem a terem előtt, aztán elsuhant. Kelletlenül bebattyogtam.
Ő már ott volt. A padon ülve együtt nevetett Embryvel és annak valami haverjával. Azt hiszem, Seth a neve. Valami vicceset mesélhetett, mert élénk kuncogás kísérte mondatait.
Mikor meglátott egyből mosolygott. Próbáltam én is egy rendes, teljes értékű mosolyt levágni. Nem tudom, lehet sikeres volt.
- Na, akkor ma part? Mindent hoztál? - suttogott.
- Ühüm - feleltem. - Azonnal menjünk?
- Naná. Apámmal már lebeszéltem - suttogott vissza. Aztán cinkosan rám mosolygott. - Alig várom.
- Annak ellenére is, hogy ennyire pocsék társaság vagyok? - tettem fel suttogva a kérdést. Azt hittem, ezt magamban mondom. De sajnos nem...
Felháborodva nézett rám.
- Attól, hogy csendesebb vagy, és olyan másabb... attól még nem feltétlen vagy rossz társaság! Sőt!
- Tudom, hogy próbálsz megnyugtatni, de ez az igazság. Sajnos - vetettem oda.
- Oh, Iteh..
- Tessék?
- Iteh - felelt vigyorogva - Saját becenevet alkottam neked. De csak ha nem gond...
- Ugyan - feleltem, mintha csak hétköznapi dolog lenne...
Jacob Black becenevet adott nekem. Úristen. Boldogság ide vagy oda, az óra elkezdődött, és minden bizonnyal, hogy engem ingereljen, lassan telt. Minden átkozott perc kétszer meggondolta magát, hogy lépjen-e előre...
A negyedik óra olyan nehezen akart eljönni. De sikerült! Ránéztem, ő rám.
- Szia, Mimi – köszönt, és elment. Én összezavarodva néztem utána.
Most akkor jön? Nem?
A kétségbeesés megmarta a torkomat, és fojtogatni kezdett. A könnyek marták a szemem, hiszen ilyen hamar széthullt a tökéletesen koreografált álmom.
Kirohantam a teremből, ő meg nézett, hogy most mi van? A kocsimnál álltam meg, és rugdostam egy követ.
Hülye, hülye, hülye. Elhitted minden szavát, átvágott, hiszen hogy is venne téged észre egy ilyen... álompasi? Te csak egy egér vagy a patkányok között...
A könnyek veszettül égették a szemem, de úgy éreztem szétfeszít a csalódottság. Aztán láttam, hogy közeledik felém futva. Bepattant a kocsimba, és rám nézett.
- Jössz akkor? Embry bármikor itt lehet...
Oh, leesett. Ez csak színjáték volt... Hülye, hülye, hülye, hogy nem hittél a szavának?
Gyorsan bepattantam, és máris a part felé vettük az irányt. Bekapcsolta a rádiót, és dúdolgatta a számot. Aztán rám is rám ragadt. Vele együtt dúdoltam.
Összenéztünk, és elnevettem magam. Először úgy, hogy ő is látta. És felszabadító érzés volt. Letekertük az ablakot, és hagytuk, hogy a szél összekócolja a hajunkat. A roncsautóm "száguldott" a kanyonról lefelé egyenesen a partra. A parkolóban leállítottam a motort, és kivettem a táskám. Ő segítőkészen elvette tőlem. Rám mosolygott.
- Hová szoktál ülni?
- Látod az a sziklát ott? Egy fa van mögötte… oda.
Odacaplattunk, és leterítettem a hozott plédet, levettük a cipőnket, felgumiztuk a hajunkat, és mehetett a menet...
Ő csak szótlanul nézte egy ideig, ahogy formálódik a papíron a tenger...
- Sajnálom, hogy annyira keveset tudok rólad - szólalt meg. - A bátyáid szerint annyira visszahúzódó vagy...
- Ami igaz is - feleltem, fel sem nézve a papírból. Féltem, hogy ránéznék, és a szemei miatt elpirulnék.
- Dehát… van ennek oka?
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Egyszerűen szürke kisegér vagyok - mondtam.
- Fekete - nevetett fel. – Nem, dehogyis! Szerintem egyáltalán nem vagy az…
A szívem repesett… ezt igazán ő mondta? Tovább rajzoltam szótlanul.
- Megbántottalak? Remélem, nem - szólt.
- Nem dehogyis. Csak látod, erről beszéltem...
- Hidd el, néha a hallgatás többet ér, mint ostoba fecsegés - mosolygott. - A lányok többsége nem tudja, mikor kell csendben lenni. Legalább te tudod.
- Néha túl sokáig bírom a csendet.
- És mi volt ott a tábortűznél? - kérdezett rá.
- Tényleg furán éreztem magam egy olyan közegben, ahol... kitűntem a sorból. Nem tudtam semmihez sem hozzászólni, és bárcsak el se mentem volna! - törtem ki.
- Ugyan! Szerintem jó volt... megismertelek egy kicsit.
Hallgattam, hiszen úgy éreztem, nem tudnék mit mondani, ami értelmesen is hangzana.
Tovább rajzoltam a hullámokat, és kezdtem elfelejteni, hogy ki van mellettem. Aztán megkordult a hasa. Nevettem egyet, és a táskámba nyúltam.
Almát nyújtottam felé.
- Oh, kösz. Ez igazán kínos - motyogta.
- Nem, mivel két báty mellett nőttem fel - magyaráztam.
- Különös lány vagy - mosolygott.
Próbáltam elhinni, de nem ment, maximum rossz értelemben. Flúgos… magának való...
A rajzom lassan készen lett.
- Ezen kívül van még hobbid? - kérdezte.
- Öm… nem igazán. Ennek élek - feleltem halkan. - És neked?
- Nekem? Nekem mindig más… most szerelek. Motorokat és autókat. De amúgy szeretek a parton lógni...
- Vad dolgokat csinálsz. Veszélyeseket.
- Hát...
- Szerintem ez nem rossz. Az élet, amiben én élek, elég unalmas – tettem hozzá fel sem nézve.
- Ajánlok egy alkut. Megtanítasz rajzolni, én elviszlek motorozni. Na?
- Anyáék nem engednék meg! És a bátyáim sem.
- Hány éves is vagy?
- 17 múltam – feleltem.
- Akkor Tse csak pár hónappal idősebb, mint te.
- Igen - feleltem.
- Na, hát akkor meg? Nagy lány vagy, és vigyázok rád. Megpróbáljuk, aztán ha nem megy… semmi baj.
Vele motorozni? Átölelni a derekát? Érezni az illatát? A legvadabb álmom...
- Hát, megpróbálhatjuk – egyeztem bele.
- Na, végre – mosolygott, és belecsapott a tenyerembe. - Jó lesz, meglátod!
Víg hangulatban befejeztem a rajzot.
- Elképesztő - rágcsálta az almát. - Ez valami, huh... sosem tudnék így...
- Majd fogsz – vágtam félbe a mondatát. - Ennél sokkal jobb is lehetett volna...
- Most engem nem a hibák érdekelnek! Hanem a látvány… és ez tökéletes!
Gondoltam egyet.
Megfordítottam a lapot.
- Ne less - mondtam neki, és ő viccesen becsukta a szemét.
"Jacobnak, a la push-i partról. Szeretettel, Iteh."
És dátum. Mikor meglátta, azonban elkapta a ceruzámat, és kijavította.
"Iteh-ed"
Bolond. Bolond.
- Annyira köszönöm - szólt. - Kiteszem a szobámba. Komolyan. És köszönöm az almát...
- Van még keksz is – nevettem, és vettem ki neki egyet.
Eltörte, és a felét a számba nyomta, én meglöktem és eldőlt a pléden.
Elővillant a fehér pólója alól az izmos hasa, és a haja, mint fekete selyem terült széjjel a vállán...
Annyira beletúrnék a hajába… annyira... megsimogatnám… annyira...
Hagyd abba, Mimi!
A bal vállán láttam valamit.
- Hé, az ott mi?
Egy tetoválás volt. Azonnal megismertem, hogy a törzsi tetoválás. A kör alakú szimbólum.
- Vagány - feleltem.
- Ja – vigyorgott. - Nekem is tetszik.
Kedvem lett volna sikítani, hisz egyik pillanatról a másikra az eső
úgy rákezdett, hogy nem kellett sok idő, mire mindketten bőrig áztunk.

****

Mire az autóhoz értünk, már folyott rólunk a víz. Jacob azonnal a hátsó ülésre vágta a rajzokat, hál’ istennek, nem áztak meg. A táskám is ott landolt, így csak az alma volt a kezében. A hajában a cseppek megültek.
- Tiszta víz a hajad - mondtam neki.
- A tiéd sem jobb - nevetett. - Sőt a ruhád is öm... eléggé elázott.
A francba.
- A tiéd is - feleltem.
Ő megoldotta. Levette a pólóját, és a hátsó ülés maradék részére terítette.
A szemem végigsiklott a testén. Azannya...
- Zavar? - kérdezte.
- Nem – dadogtam, és gyújtást adtam.
- Te is levehetnéd, és betakarnád magad a pléddel - mondta. - Így megfázol.
Csak szeretnéd, Jacob Black... csak szeretnéd...
- Kibírom – suttogtam, és máris tekertem a kormányt.
Hazáig vittem őt. Ő meglepődve, csendben ült az ülésen.
- Mi a baj? - néztem rá, ő meg rám bámult.
- Te honnan tudod, hol lakom?
Megfogott. Jézusom.
- Öhh... a bátyámék mondták - feleltem.
- Ja - nézett rám szemöldök felhúzva.
- Na, jó, kémkedtem. Így jobb? - néztem rá kétségbeesetten.
Ő nevetni kezdett.
- Igen, határozottan - vigyorgott. - Köszönöm a rajzot, fantasztikus! Köszönöm az almát, finom volt, és köszönöm a napot, jól éreztem magam.
- Oh, semmiség. A harmadik rajtad múlt!
Megpuszilta az arcom.
- Holnap találkozunk a suliban, Iteh - nézett rám mosolygósan. Néztem, ahogy befut a pajtakinézetű piros kis házukba és széjjelrobbanó szívvel hazáig vezettem.