Portraits 3.rész

3.rész


Egy csomó sulis srác és lány volt ott. Na jó, öten voltak. És tábortűz volt, és vidám dalok… na, jó, dalok nem, de akkor is. Mit keresek én itt?
Persze, mindenki üdvözölt mindenkit egy csábos bájmosoly kíséretében, és ahogy az várható volt, mindenki jól elbeszélgetett a másikkal. Épp csak én ültem szótlanul. A tenger hangja valahogy csábított, így sétálni indultam. Levettem a cipőmet, és élveztem, ahogy a jéghideg víz nyaldossa a lábamat, és a homokban megmaradt lábnyomomat eltünteti. Egy ideig figyeltem a lábnyomomat, aztán csak egyszerűen mélázni kezdtem.
Már az első gimis gólyatáborban megtetszett Jacob. Kinek nem? És én, ahogy a hónapok teltek, egyre jobban és jobban beleestem. Bár nem is ismertem őt valójában, amit az iskolában mutatott az szimpatikus volt, meg az is, ahogy a többiek beszéltek róla.
Érettebb volt a koránál, és magunkfajta. Ez igazán fontos!
Titokban, csendben figyeltem, és talán az egy év alatt, pár sziát ejtett felém, és tisztában volt azzal, hogy az osztálytársa vagyok, de semmi egyéb.
Egy rendezvényen sem voltam, inkább otthon ültem, és alkottam. Rajzoltam, hiszen ez állt közel hozzám. A titkos rajzaim, amik általában portrék voltak Jacobról, a szekrény mélyén pihentek, elszigetelve a bátyáimtól. Irigykedve figyeltem, hogy mindenki kialakít vele egyfajta viszonyt, csak én nem.
De tudatában voltam annak, hogy ez az én hibám. Én nem voltam erőszakos, és nem álltam elé, hogy szia, Jacob. Nem untattam az életemmel, ami még engem is untatott, én semmit sem tettem, ami hidat nyitott volna kettőnk között. Csak voltam, és figyeltem.
Tudtam, hogy mikor van a születésnapja, hogy, hol lakik, hogy mi a hobbija, és tudtam róla szinte mindent.
A lányok sokat fecsegtek róla a női mosdóban, vagy a tesiöltözőben. Onnan tudtam meg mindent, és mint szorgos méhecske, gyűjtöttem az infókat róla.
Nem sétáltam tovább, elterültem a homokban. Innen csak pislákoló fény volt a tábortűz.
Ahogy ültem a parton, hallottam, hogy valaki közeledik. Felettem ezer csillag volt, és fényükben gyönyörködtem.
Abey jött.
- Minden oké, kislány? - kérdezte tőlem.
- Ühüm.
- Na, jó, ezt én sem hiszem el, és azt gondolom, te sem. Mi a baj?
- Nem látod, hogy nem illek ide? Nem látod, hogy ezek a lányok olyan nyíltak, és olyan… közvetlenek?
- És akkor mi van? Te meg ilyen vagy, ilyennek szeretünk…
Duma, duma, és duma.
- Áhh… mindegy, hagyjuk. Nem sokára megyek.
- De ne már! - hisztizett a húgom. - Direkt elhívlak, és tudnál… ismerkedni tudod, kivel!
- Persze Abey, tudom, de… én nem vagyok ez… ez nem az én világom! - suttogtam neki, és éreztem, hogy kicsordul a könnyem.
Megölelt. Olyan jó lenne kicsit zokogni, de nem akartam. Gyorsan megtöröltem a szemem, mikor egy harmadik alak is közeledett. Jacob volt.
- Valami baj van, lányok?
- Fáj a fejem kicsit. - füllentettem.
- Olyannyira, hogy sírtál miatta? - kérdezte egyből.
Ezt meg honnan tudja?
- Csak kikönnyeztem, és az nem ugyanaz - rivalltam rá.
- Kísérjelek haza? Vagy maradsz…?
Egyik csábítóbb, mint a másik… de olyan szerencsétlen vagyok...
- Az az igazság, hogy… én… nem érzem jól magam ebben a közegben - feleltem őszintén. Abey pislogott. Még magam is meglepődtem, hogy kimondtam ezt.
- Hogyhogy? - kontrázott rá Jacob.
Leült mellém. Izgatott lettem, ahogy éreztem az illatát.
- Hát... ez nem az én világom. Én szeretek a parton lenni, de leginkább rajzolni... és sajnos nem vagyok egy gyorsan beilleszkedő fajta - feleltem. - Nekem ez eléggé nehéz. És eléggé kényelmetlen.
Jacob hümmögött.
Tudtam, hogy ezzel elrontottam mindent, és az esélyeim… badarság, csak az esélyeim látszata teljesen elúszott.
Abey rám nézett, és valami olyasmit láttam az arcán hogy: „Ez rohadt őszinte volt.” Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez helyes, vagy helytelen. Jacob végül megszólalt.
- Sokat rajzolsz?
- Eléggé.
- És gyönyörűen! Ha látnád... - szólalt meg Abey.
- Abey! - szóltam rá haragosan.
- Ne, ez tényleg érdekel. Van kedved holnap kijönni rajzolni a partra? Kijössz?
- Öm…
Abey megbökött.
- Igen. Kijövök.
- Nézhetem a rajzod? - kérdezte Jake, és olyan izgatott lett, hogy szinte csillogott a szeme. - Mindig is érdekelt a művészet, de én nem tudok rajzolni.
- Ostobaság, mindenki tud - feleltem szárazon.
- Rendben. Taníts meg - kérte.
A torkom kiszáradt. A szívem hevesen lüktetett. A csillagok igazán közeliek lettek hirtelen.
- Most komolyan? - kérdeztem vissza.
- Persze! Heti egy lecke… talán sok? Fizetek is ha…
- Nem, nem kell. Nem fogadnám el.
- Akkor is meg fogom hálálni! - nevetett. - Mit szólsz, holnap jövünk akkor ki? Elsőnek szeretném megnézni, hogy rajzolsz...
- De Embry... - szóltam közbe.
Abey az ég felé tekintett. Talán túl ostoba voltam?
- Oh, értem vele akarsz lenni, rendben - mosolygott Jacob.
- Nem - feleltem hevesen. - Csak... zaklatott ma a parttal, és én nem akarok vele… találkozni.
- Oh, hogy ez a baj! Nem fogunk - nevetett Jake.
- Ígéred?
- Ígérem.
És talán most volt az első őszinte mosolyom. Ezúttal valóban szívből jött, és meg mertem mutatni Jacobnak.
Jacob még szólt pár szót a holnapról, és már el is tűnt a távolban.
- Azt hiszem, indulhatunk haza - nevetett rám Abey. - Ezt ki kell tárgyalnunk! - mosolygott rám, és kart karba öltve elindultunk a kocsihoz.