Portraits 14.rész

14.rész

Elmentünk az erdőbe és ő átalakult. A táskámba tettem a ruháit és elindultunk valamerre. Csak így össze-vissza.
Leültem egy fához és rajzoltam őt. Legalább most már élő modell alapján.
Sokat nevettem, ahogy az aranyos kis pofájával szimatolt.
Nyugodtság töltött el engem, hogy itt van velem és remélem így is marad minden. Bár mindig olyankor jön valami amikor nem várnád.
Ez mindig érvényes.
A nap sütött felettünk, de mi mégis árnyékban voltunk. Jó volt hozzábújni, jó volt szeretgetni őt. Anélkül, hogy bárki megszabta volna a dolgokat.
Mosolyt csalt folyamatosan az arcomra, ahogy a szemeivel nézett engem. Tudtam, hogy nagy érvágás lesz a kapcsolatunknak, ha én megmutatkozom előtte, a valódi lényemmel.
Talán szakítunk és talán mindennek vége lesz. De nem akartam erre gondolni, hiszen most velem van és boldog vagyok. Ez a legfontosabb.
Nem az együtt töltött idők hossza számított már, hanem hogy megtörtént és velem volt. El kell engednem, ha mennie kell majd. És remélem ő is elenged engem, ha nekem kellene elmennem.
Nem akartam ezekre gondolni, de betolakodott az agyamba. Zakatolt, kattogott és peregtek a képsorok rólunk a fejemben.
Simogattam a buksiját és mosolyogtam. Szeretem őt, mióta megláttam.
A szünet, mert hát már hivatalosan is iskolai szünet volt, pont jól jött nekünk, hogy helyretegyünk mindent a kapcsolatunkba és minden visszatérjen valamilyen formában.
Megakartam őrizni az emlékeket belőle, róla, általa. Szeretni valakit néha nehezebb, mint bárki gondolná. Sok áldozattal és sok-sok könnyel jár, de minden fájdalommal töltött perc, óra vagy nap, elfog tűnni abban a pillanatban, mikor ismét magához ölel és megcsókol. Eltűnik a rossz és kisüt a nap. Ez mindenkivel így van. Mi is ezt éljük meg.
Ő hozott elsőként színt az életembe. Mintha egy képet festettem volna, a szürke árnyalataival, erre jött ő és belemázolta a színeket a képbe. Meglepő volt, néha igazán megbotránkoztatott, hogy pont ő iránta érzek így. De akaratlanul jött és még ő sem sejtette, hogy ő volt az, aki megváltoztatta a képet. Aki értelmet adott minden egyes percemnek.
És most itt az erdőben, csend és nyugalommal körülvéve, igazán sírni lenne kedvem, hogy egy ilyen sötét (szó szerint) titkot kell rejtegetnem előle.
De ez csak az ő haszna, ezt kell figyelembe vennem, érte mindent.
Elaludt az ölembe. Rajzoltam róla egy alvós képet és mosolyogva néztem milyen nyugodt most.
Aztán hirtelen felült. Körülnézett, szimatolt és vakkantott párat.
- Mi a baj ? Mi a baj? - néztem rá kétségbeesetten - Történt valami?
Megbökdösött a fejével.
- Menjek el? Most?
Bólintott egyet a fejével. Lökdösött.
- Miért mi fog történni?
Ő csak taszított tovább. Megcsókoltam a homlokát és elrohantam. Fogalmam sem volt miért kell elmennem, de éreztem, hogy valami egyáltalán nem stimmel.
Hazafelé vettem az irányt és menetközbe találkoztam az erdőn keresztül a testvéreimmel. Két bátyámmal. Izgatottak voltak és kaparták a földet.
Tudtam, hogy nagy a baj. Azonnal hazavettük az irányt, talán soha életemben nem sírtam igy. Tudtam, hogy ma el kell hagynom őt. El kell, hogy menjek.
Nem tudom miért éreztem ezt, de az ember néha akaratlanul érzi, hogy valami olyan fog történni, ami talán mindent befolyásolhat a közeljövőben. Ettől többnyire félünk és összeszorul a torkunk. Néha még magunknak sem tudjuk megmagyarázni, csak érezzük...Pontosan ezt éreztem én is.
A garázsba ledobtam a cuccomat és apám ott ült a széken. Anyám mellette zokogott.
- Abey hol van? - sikítottam - Mondjátok meg azonnal!
Apám könnyes szemmel felnézett.
- Elkapták.
Ordítottam és éreztem, hogy remegés fut végig rajtam. Azonnal átalakultak és a ruhák szanaszéjjel szakadtak.
- Remélem nem bántották - mondta Anyám. Lerogyott elém.
- Hozd vissza őt - nézett könyörgően a szemembe.
Bólintottam.
- És magatokat is hozd vissza - tette hozzá.
Tudta, hogy feláldoznám magam bárkiért.
A bátyáimmal üvöltve szakadtunk ki a házból. Egyenesen át mindenen. Nem érdekelt semmi, csak az az őrült vágy, hogy a húgomat élve lássam.
Szemet szúrt nekik,magam sem tudom,hogy történhetett,de nem ez volt a lényeg,hanem hogy megtörtént.
És kell nekik mert úgy gondolják információkat kaphatnak rólam, vagy akár az ő kilétéről.
Gondolatba százszor elismételtem Abeynek, kerülve, hogy kimondjam a nevét, hogy ne alakuljon vissza és ne mondjon semmit, ne gondoljon semmire.
Mingan azonnal megtalálta a nyomát. Ő ment elől, de most nem zavart, hogy nekem kéne. Mindannyian egyenrangúak vagyunk ha a testvérünkről van szó.
Több kilométer futás után, megtaláltuk a biztos nyomot.
****
Ott köröztek körülötte. Mindannyian. Öt megtermett farkas, vicsorogva, köztük Jacob is. A szívem szorult össze.
Hogyan harcolhatnék a szerelmemmel a testvéremért?
Megláttak minket és akkor döbbentem rá, hogy ez egy csel volt, végig engem akartak. Tudták, hogy megfogok jelenni. Pontosan érezték.
A két bátyám fedezett bal és jobb oldalról, de nem féltem a harctól. Próbáltam megváltoztatni a gondolat általi hangomat. Nem akartam, hogy felismerjék és ezt tanácsoltam a két bátyámnak is.
- Hagyjátok őt békén - szóltam hozzájuk gondolatba.
Jacob elém jött. Morgott, vicsorgott és láttam a szemén, mennyire vágyott erre a percre. Fogait villogtatta.
Én is ugyan így reagáltam rá, bár a szívem szanaszéjjel szakadt és vérzett.
- Felfeded magad? - kérdezte gondolatba a hangja.
- Nem - feleltem vissza.
- Tudni akarjuk ki vagy te és hogy kerülsz ide! A mi területünkre, még pluszba három másik farkassal és mi ez az új falka? - kérdezte egy idősebb hang. Ez valószinűleg Sam hangja volt - Tudjuk, hogy Quileute vagy, hiszen más törzsiek nem képesek átváltozni. Fedd fel magad.
- Nem - feleltem ismét.
- Nem akarunk senkit sem bántani - mondta Sam - De te kényszerítesz minket.
- Nem kényszerítelek titeket semmire sem. Ti vagytok azok, akik nem bírnak nyugton maradni - feleltem gondolatba eltorzított hanggal és flegmán.
- Ki vagy te? - kérdezte az összes farkas - és Kik ők?
- Nem számít - felelte a bátyám mély hanggal - Adjátok vissza nekünk őt és soha többé nem láttok minket.
- Addig nem, még a fekete farkas fel nem fedi magát. Túl sokat vártunk erre a pillanatra és túl sokáig tartott még nyomot kaptunk felőle. Megsértitek az összes létező szabályt, mintha ellenünk lennétek. Itt csak egyetlen falka uralkodhat. Mi - gondolta Sam.
Ránéztem Abeyre. Látszólag semmi baja sem volt. Ő rázta a fejét, hogy ne mutassam meg magam. A bátyáim is ezt gondolták.
Jacob közelebb jött hozzám és vicsorgott. A bátyáim válaszoltak rá. De rájuk szóltam gondolatba, hogy bármennyire is fájó, ez az én harcom.
Nekem ugrott. Éreztem ahogy a fogai belém marnak. Éreztem a vér ízét a számba. Nem volt kontrolljában, különben nem tett volna ilyet.
A bátyáim üvöltve Jacobnak ugrottak. A falka is beszállt és én azonnal üzentem Abeynek, hogy fusson meneküljön.
Ő remegve felállt és elrohant. A falka észre se vette, velünk volt elfoglalva.
A harc hamar véget ért. Én sántító bal manccsal, Jacob vérző jobb hátsó lábbal állt velem szembe.
A torkomnál folyt a vérem. Éreztem, nem volt veszélyes, hisz meggyógyulok.
- Ne feledd, figyelünk. És nem adjuk fel. Nincs vége - mondta Sam - Jobb ha most távoztok.
Bólintva eloldalaztunk. A bátyáim két oldalról támogattak engem. Mire a házunkhoz értünk, eléggé kimerültem.
Apám és anyám zokogva borultak ránk.
- Éltek és ez a legfontosabb. Abey is rendben van. Köszönöm.
Nem volt erőm visszaalakulni. A bátyáim viszont igen. Abeynek is sikerült.
Ott dőltem ki a garázsba. Friss vizet hoztak és ápolták a sebeimet. Tudtuk, hogy elfog tűnni az összes, idővel. De a fájdalom még mindig bennem volt.
Egyetlen pontról tudtam, hogy soha nem fog meggyógyulni, ami az én hibám.
A saját szerelmem szaggatott engem. Láttam magam előtt, ahogy végigmért a szemeivel és rám ugrik.
Az én hibám tudtam nagyon jól. És hogy kilehet-e valaha javítani az még kérdéses...
****
Anya hangját hallottam.
- Gyanakodnak rátok?
- Nem hinném, hisz mindenki tudja, hogy mi Makah indiánok vagyunk. Így könyveltek el minket és szerintem nem is sejtik - mondta Mingan - Ennyire egyáltalán nem okosak, csak piszok erősek.
- Főleg Jacob. Ő egy vérengző állat - felelte Abey.
Apám dühösen fújtatott.
- Megölöm a puszta kezemmel, ha meglátom. A lányomért!
- Nem teheted apa, ezt te is tudod. Azonnal rájönne - szólt rá Abey.
- Tudom persze, hogy tudom a francba is! - sóhajtva leült és nézett engem - Jajj drágám remélem nemsokára jobban leszel.
Abey lekucorodott mellém. Hozott nekem valami kutyakaja félét. Egyáltalán nem ízlett. Ő nevetve hozott nekem steaket. Azt persze már jobban ettem.
- Legalább étvágya van - felelt anya mikor nekidőlt az ajtónak.
- Igen ez fontos - szólt vissza Abey - Jajj drága nővérem, köszönöm, hogy ennyire bátor voltál - suttogta nekem - Ostoba voltam.
Hozzádörgöltem a fejemet. Az a legfontosabb, hogy ő jól van.
A bátyáim felváltva jöttek hozzám, szinte két percenként. Lázam is volt, gondolom a gyógyulási folyamat miatt, amit elég nehezen viseltem.
Három nap alatt folyamatosan csöngött a telefon. Jacob volt.
Azt a mesét adták be nekik a bátyáim meg Abey, hogy el kellett utaznom egy távoli rokonhoz és nem fogok visszajönni egy ideig. Sürgős volt és nagyon sajnálom.
Össze-vissza hadováltak neki, hogy beteg nagybátyámhoz mentem meg ilyenek. Úgy tűnt elhitte a mesét és nem haragudott. De azért minden nap érdeklődött, hogy van-e hír, hogy mikor jövök haza és hogy van a bácsikám. Én csak nyöszörögve hallgattam a hangját. Hiányzott nekem, bármit is tett.
Aztán a negyedik nap, sikerült annyira összekaparnom magamat, hogy átalakultam. Feltámogatott Abey a szobámba és ott aludtam. Gyengének éreztem magamat és eléggé levertnek.
De a sebeim nagyon szépen gyógyultak. Ezt örömmel nézegettem minden órába, hogy percről percre szebb lesz.
Amíg feküdtem rengeteget gondolkodtam, legjobb lenne felfedni magamat? Nem a leghelyesebb döntés, de a legjobb. Ahogy ez már mottómmá vált.
Mindent megoldana talán. De ha megtudják, hogy ki vagyok, akkor akár el is tilthatnak Jacobtól. Azt pedig semmi áron sem akartam. Hisz az embernek bármilyen kincse is van, nehezen adja ki a kezéből. Vagy egyáltalán nem akarja kiadni, hisz ő szenvedett érte, ő könnyezett át éjszakákat, ő építgette a kapcsolatot akár egy várat. Túlságosan makacs voltam ahhoz, hogy romba döntsek mindent. Pedig tudtam, hogy Jacob még elfog kapni engem, tuti és akkor talán még jobban széttép.
Bár nem értem,hogy miért utál engem,mint farkast.Fogalmam sincs.
Mert a legelső találkozásnál normálisan viselkedett és nem adtam neki okot rá, hogy így bánjon velem. Túl sok a megválaszolatlan kérdés.
Az ablakon beszűrődött az utolsó fény-nyaláb. Lassan este lesz, és a horizontról távozik a Nap. Hálát adtam, hogy nem kellett ma elszakadnom tőle, hogy még van folytatása a kapcsolatunknak. Ameddig rá nem jön ki vagyok én.
És ha rájön, senki előtt nem lesz titok. Legalábbis úgy értve a falka előtt nem lesz az. Örökre száműznek engem és a családomat. Ezt sem engedhetem meg. Engem bármikor megalázhatnak, engem sárba tiporhatnak de a családomat nem. Annyira sok döntést kell hoznom és áldozatot!
Nehezen láttam a könnyektől és vékony sávba folytak le arcomon.
Áldozzam fel a lángoló szerelmemet és hagyjam el őt, hogy biztonságba tudjam a családomat?
Mutatkozzak meg és akkor örökké elszakadok tőle...minket pedig elűznek. A családomnak is el kellene szenvednie az én hibámat, azt pedig nem nem nem lehet!
A zokogás halkan rázott, ahogy felültem az ablakba.
Menjek vagy maradjak?