Portraits 15.rész *Ajánlott az Official zene+ papírzsepi*

15.rész

A csomagokat apám vitte ki a kocsiba.Nemsokára indulok.Előtte azonban beszélnem kell vele.
Felhívtam és Billy vette fel.
-Szia Billy itt Mimi.
-Ohh végre,hazaértél?Ez nagyszerű.
Pláne ha tudnád az valódi okot.
-Aha.Jacob ott van?
-Azonnal adom.-felelt készségesen.-Majd megörült már,annyira hiányoztál neki.
-Ez édes tőle.-mosolyogtam.
Halottam hogy kiabált neki Billy és hogy valamit levert annyira sietett.
-Szia drága hercegnőm.-szólt a telefonban.-Itthon vagy már?
-Igen és szeretnék veled találkozni.A parton jó lesz?
-Igen,valami baj van?
-Figyelj fél óra múlva ott rendben?
-Megijesztesz.Valami történt?
-Szia Jacob.
Könnyek peregtek az arcomon és nekidöntöttem a fejemet a falnak.Mingan megmarkolta a vállamat.
-Erős leszel,én tudom.
Ránéztem és megöleltem őt.Olyan jó volt,hogy tudtam ők mellettem állnak.
A tervem annyi volt mindössze,hogy egy távoli rokonomhoz megyek,mert más iskolába fogok járni.Rajziskolába.Momentán a lehető legmesszebb helyet szemeltem ki,Marylandet.Ott van egy nagyszerű művészeti iskola.Apámék nehezen fogadták el a döntésemet,de tudták miért teszem,és hálásak voltak.Megoldásokat kerestek nap mint nap,hátha maradásra bírnak.
De tudtam,hogy nincs megoldás.Megbeszéltük,hogy majd elhintik többször,hogy látták a fekete farkast itt meg ott.Nem messze és majd beleéléssel mesélnek róla.Hátha bejön a terv.
Meg amúgy is,Abey eléggé hasonlított rám farkas formában.Csak neki nem volt zöld szeme és a bundájába vegyült szürke szín.
De vajon ez nem kockázatos? Nem fognak rájönni,hogy én voltam az?
Újabb kétségek és újabb kérdések.Azonban erre már nem volt idő.Mennem kellett a partra.
A parkolóba még egyszer belenéztem a tükörbe.: Erős vagy.-mondogattam magamnak.
Már ott állt a parton.Szívem összefacsarodott és éreztem,hogy gyenge vagyok.
****
-Szia hercegnő.-csókolt meg.
Félt,tudtam éreztem,félt,hogy mit fogok mondani.A csókja követelőző volt,és nem akarta,hogy elmenjek.Holott még nem is tudta az okokat,sem a tényeket.
-Beszélnünk kell.-feleltem könyörtelenül.
-Hallgatlak.
-Azt hiszem jobb ha leülsz.-néztem rá.
Láttam a szemébe az aggodalmat.
Leültünk egy farönkre.Izmos testén megfeszült a fekete atléta,és az én ruhám is fekete volt.Akarva-akaratlanul vettük fel ugyanazt a színt.Már előre gyászolunk.
Megfogta a kezemet és biztatóan megszorította.
-El megyek.-böktem ki.
Könnyebbülten felnevetett.
-Csak ennyi?Már ...
-Szakítanunk kell,mert nem jövök vissza többet.
A döbbenet az arcára kiült.
-De hát már minden a legjobban alakult és már semmi baj nem volt!-nézett rám.-Miért kell pont most távoznod?Miért?
-Úgy gondolja a családom,hogy tehetséges vagyok rajzba,és jó lenne ha fejleszteném.Ezért Marylandbe utazom,hogy ott,egy rendes rajziskolába tanuljak tovább.
-Ezzel egyetértek,hisz tényleg tehetséges vagy.De hát ezért miért kell szakítanunk?
-Mert nem szeretlek.-hazudtam a szavakat.Nekem fájtak a legjobban.Égtek,martak és könnyeket csalt a szemembe.
-Hazudsz.-nyögte ki.-Azt akarod,hogy legalább legyen egy okod,mert valójába nincs.Csak akarsz valamit...mondani.
-Jacob,vannak dolgok,amiket nem tudsz,és ez igy van jól.Ezek a dolgok késztetnek engem,hogy elmenjek.Emlékszel?Neked is volt egy ilyen periódusod.
-Igen,tudom,de neked nincs ilyen okod,érzem.Mást szeretsz?Mással jársz?Mi történt?Nem vagyok elég jó neked?
A szavak hideg kések voltak a szívemnek,és éreztem,hogy darabokra tört a szívem.
-Nem erről van szó.
-Ne hazudj nekem.-kiáltott,könnyekkel a szemébe.Sosem láttam gyengének,de most az volt.-Kérlek ne menj el.
Előttem térdelt és éreztem,hogy ez sokkal nehezebb lesz,mint hittem.Zokogva borultam a nyakába.
-El kell mennem,engedj el.
Fogta a karomat.
-Engedj el.-néztem rá könnyes szemekkel.-Ígérem beszélni fogunk és örökre barátok maradunk.
-De ez nekem nem elég,és tudom,hogy neked sem!-nézett rám megtörten.
-Így kell lennie,nekünk nincs jövőnk.
-De hisz olyan szép terveim voltak,összeházasodunk és gyerekeink lesznek,tudom hogy ostobaság mind! Tudom nagyon jól,mert még csak mindössze 18 éves vagyok,de akkor is,nekem fontos vagy és és nem hagyhatsz csak így el...
-Engedj el.-kértem újra.
Felállt.Arcán csillogtak a könnyek,mikor oldalra nézett a Napba bele.
-Megváltozom,vagy bármi amit tehetnék,csak mond meg és ígérem megteszem.
-Legyél boldog,ennyit kívánok tőled.-mosolyogtam rá.-Legyél boldog valakivel aki... nem én vagyok.
-Lehetetlent kérsz,nélküled sosem leszek boldog.-nézett rám komolyan.-Esélytelen.
-Próbáld meg,miattam.
Nem szólt rá semmit.
-Mennem kell.-néztem rá.Arcon pusziltam és elindultam.Ő utánam rohant és megpenderített.Megcsókolt,erőteljesen,szenvedélyesen ahogyan annak lennie kellett.
-Bárcsak úgy viselkednél mint egy darab fa,és nem lennél ilyen...-suttogta.-Hisz így még nehezebben tudlak elengedni.
Elengedtem őt és ahogy távolodtam a parttól mindig visszanéztem rá.Ő ugyanott állt és tudtam,hogy erősnek kell lennem.Nem fordulhatok vissza.
Többet nem néztem hátra.Elmentem.
Ahogy kanyarodtam,hallottam,hogy egy farkas üvölt a távolban.
Szívet tépő volt,és zokogtam.A kormányra borultam és csak zokogni bírtam.
****
A felhők felett a fájdalom enyhült,de tudtam,hogy soha nem fog teljesen elmúlni.Se a szerelmem iránta,se a fájdalom miatta.