My Sweet Venom *4.rész*

Alig vártam,hogy hazaérjek ezután a beszélgetés után. Kínosan éreztem magamat, és főleg azt éreztem, hogy ő csak tényleg egy normális ügyfél és semmi több, hiába próbálok többet látni.
Ő nem lesz az én lelki segédem és nem is kell, hogy az legyen. Megbeszéltük a holnapi programot és kikísért az ajtón.
Megköszöntem a kávét és hazáig hajtottam.
Otthon ,hogy lekössem magamat rajzoltam ismét, mert csakis a munka volt az első helyen.Nem mintha lett volna más esélyem...
A munka volt az a dolog, ami teljes mértékben száz százalékig én voltam. Nem tudtam elleni nélküle. A többi dolog untatott és valljuk be emiatt adtam fel a régi életemet többek között.
Miután már tényleg mindennel végeztem, és már az unalom teljes mértékben felzabált úgy döntöttem szín és névsorrendbe teszem a mappáimat. Beteges és eléggé kényszer dolog ez, de ha az ember egyedül él, méghozzá elég fiatalon ,bulik drogok társaság nélkül lehet, hogy ez a dolog már nem is annyira beteges.
Unottan bekapcsoltam a tévét és valami műsort próbáltam keresni. Elég kevés sikerrel.
De hogy meglegyen a mai napi boldogságom nem kellett gyógyszert bevennem ahhoz, hogy eltudjak aludni.


Reggel hétkor csak úgy kipattant a szemem és máris tevékenykedni akartam.
A mappáimat elkészítettem, a ruháimat unottan kiválogattam. A bőséges reggeli után még mindig volt felesleges időm. Sminkeltem, fogat mostam és azt hiszem nem volt jobb dolgom már, mint várni...
Egy rajzra tévedt a tekintetem. A falamon volt bekeretezve, pályamű, nyertem vele. És bár nem akartam, a könnyek azonnal a szemembe tódultak de nem a büszkeség könnyei voltak ezek, hanem a szomorúságé, hogy az a rajz mennyire az életemet jelenti. Ez az egyetlen dolog a házban ami bár sikerrel készült, mégis kudarcot könyvel el magába.
A családunk egy tipikus amerikai álomgyáros család volt, egy olyan kisvárosban ahol a pletyka nem hűl ki napokig.Apámnak más tervei voltak velünk, ő ügyvédet és egyéb iparmágnás embereket akart belőlünk nevelni hogy megalapozza a saját és a mi jövőnket is persze. A művészetet nem tartotta másnak, csak bolond emberek szórakoztatási eszközének, akik annyira hóbortosak hogy a mának mernek élni és a jövőjük máris romokban hever. A két bátyám szófogadóan tanult. Apám büszke volt rájuk és remélte hogy rám is büszke lehet majd. Azonban az ő számításaiba is csúszhat hiba.
Anyám ő az a tipikusan megalkuvó volt, hiszen ha nem így tett Apám gondoskodott róla, hogy egyazon legyen a véleményük. Ha mással nem is,de a saját kezével garantálta a sikert magának.
Anyám szava semmi sem volt a házban, ő csak egy asszony volt, akinek a főzés és mosás a dolga, ha már nem jutott valami értelmiségi posztra.
A bátyáim egyszer úgy gondolták jobb ha apám megtudja az én kis féltve őrzött álmomat. Apám tajtékzott a dühtől, mikor megtudta, hogy valami művészféle akarok lenni, mivel ez alaposan eltért az ő terveitől. Bosszúból az összes rajzomat elégette és mellé meg is vert. Majd miután lenyugodott úgy döntött, hogy ez alapos lecke volt nekem és valószínűleg meggondolom magam.
De ahogy láttam elhamvadni a rajzaimat,úgy éreztem ez bosszúért, sőt egyenesen lázadást kíván maga után. Nem engedhettem meg, hogy Apám tönkre tegyen mindent ezért még szorgalmasabban rajzoltam és még eszelősebben építgettem az én álmomat amiben sem Apám, sem az ő beteges ötletei nem szerepeltek.
Pályázatokat kezdtem el böngészni, és jelentkeztem is rájuk, persze a legnagyobb titokban. A rajzaimmal kapcsolatba eleinte semmi hír nem jött, aztán néhány hónap után levélözönbe találtam magamat. Nyertem és nyertem és nyertem. A boldogság szétfeszített és örömmel újságoltam el anyámnak, akitől nem azt kaptam, amit én vártam. Ő zokogva kért, hogy ne viselkedjek így és ne válaszoljak a levelekre. Abban a pillanatban meggyűlöltem anyámat. Úgy éreztem, nincs mellettem, ő egyáltalán nem ért meg, és ráadásul álszent.
A falu postásának sajnos nem volt lakat a száján. Apám dühvel jött haza, mikor megtudta a híreket.Azonnal elővett engem.
Azt gondolná az ember, hogy 18 éves létemre, volt valamiféle szavam a dolgok folyásában. De nem, nem volt. Én csak egy taknyos kölyök voltam a szemében. A városiak szemébe meg egy állandóan kék zöld foltokkal tarkított szánni való lány. Persze a városka tudta a sorsunkat, ismerték Apám "nagyszerű" természetét és gyakran hallhatta a "közönség" anyám sikolyait.
Én és az álmaim ? Hát igen egy olyan lány álmai váltak valóra, aki valójában még sosem járt máshol a világban csak a város határáig merészkedhetett el. Most meg? Zuhanni készültem egy számomra ismeretlen de kalandos közegbe ahol végre az lehetek aki valójában vagyok, semmiféle elfojtások végett.
Apám ordibált velem és széjjelakarta tépni a rajzaimat és a leveleket. Ütni kezdett, de a düh megsokszorozta az erőmet. Nem voltam edzett, de a láng amit belül éreztem, éltetőileg hatott.
A bátyáim és anyám reszketve nézték,hogy apám ütlegel. De apám sem lehet tökéletes és egy óvatlan pillanatban, bosszúvágytól szomjasan, én ütöttem meg őt.
Az első reakciója a döbbenet volt, és később a harag. De már nem hagytam magamat.
A vágy égetett és én ütöttem őt ahol csak értem. Most a padlón nem anyám és nem én feküdtem,hanem ő. Meredten nézett rám, kissé félve. Szánni kezdtem de nem annyira, hogy segítsek neki felállni. Örültem, hogy tőlem kapta meg azt, amit anyám és én évek óta elszenvedtünk tőle. Még egy utolsót belerúgtam, és összecsomagoltam a holmimat.
A pénzemet összekapartam az ágy alól, és elbúcsúztam Anyámtól és a bátyáimtól. Apám kitagadott, ordítva ,hogy mindenki hallani vélte szerintem.
De nem érdekelt, mosolyogtam rajta, mert tudtam,hogy mennyire szánalmas ő valójában.
A barátaim a kisvárosba valahol büszkék voltak rám amiért kitéptem magam ebből a közegből, de bolondul irigyek is, amiért pont nekem sikerült. Talán abban a pillanatban szakadtak meg a barátságok igazán, és akkor vágtam el minden szálat magam mögött...
Emlékszem ahogy felszálltam a vonatra mérhetetlenül büszke voltam. Bár nem tudtam mi vár rám, vagy egyáltalán mi leszek én, de tudtam, hogy amíg vannak terveim és álmaim, na meg kellőképp harcias vagyok értük addig nem fogom feladni...
Így kerültem elsőnek New Yorkba. Ohh igen egy kisvárosi lány a nagy almába. Az első albérletem igen szegényes volt,néhány bútorral, de állásom már volt. És a pénz az csak jött és jött megállíthatatlanul. Már nem volt szükségem pályázatokra, mert felkerestek engem a nagy cégek. Aztán a pályázatok révén menedzserem is lett, és már senki sem tudott átverni.
Átváltoztattak. Levágattam a hajamat, menő ruhákat vettem fel, hogy szalonképessé váljak a nagyérdemű számára.
És most...
Csengettek. Taylor állt a küszöbömön. Félénken és kutatóan nézett a szemembe, miután látta,hogy bár mosolygom könnyek ülnek a szememben.
A rajzomra pillantottam és ismét éreztem,hogy jobb ha megyek. A mappát a kezébe nyomtam és bezártam a házat.
Egész úton nem szóltam hozzá,jobbnak láttam csak kifelé tekinteni. A nagyváros már nem okozott nekem meglepetést, de mindig megcsodáltam.
-Minden rendben van?-nézett rám Taylor.- Ne próbálj meg lerázni egy igen-nel, mert jól tudom, hogy nem így van.
-Nem tartozik rád. -tértem ki a válasz alól.
-Ahogy gondolod.
Néma hallgatás és szétfeszít belülről, hogy végre lenne kinek elmondanom, lenne kivel megbeszélnem, de tudom, hogy ő az ügyfelem és nem az a feladata, hogy engem hallgasson és engem támogasson lelkileg. Ezt már senkitől sem várhatnám el.
A fotózásra éppen időben beértünk. A fotós nevetve üdvözölt minket, de sejtettem, hogy a mosoly nem feltétlen nekem szól...
-Milyen képekre gondoltál Alex?- szólítottam meg a fotóst.- Tudod én vagyok a személyi stylist-ja.
-Ohh persze, már értesültem róla, csak bevallom idősebb hölgyre számítottam.
-22 éves vagyok.-vetettem oda félvállról.
-Túl kevés.-jött az őszinte felelet.- De ez most nem lényeg. Valamiféle vizes pólós, kissé szexuálisabb képekre gondoltam amikre a...
-rajongó lányok minimum elélveznek- fejeztem be a mondatát.-Jól van értem én.
-Nagyszerű kapsz plusz éveket amiért ilyen gyorsan felfogtad.
Egy szép és alapos fintort vágtam be. Micsoda egy undorítóan cinikus alak ez az Alex.
Taylort bevittem az öltöztetőbe. Egy sporttáskába az ő ruhái voltak.
-Milyen okos vagy, ezt el is felejtettem.- néztem fel rá miközben a nadrágja szárával bíbelődtem.
-Tudom, mostanában kicsit szétszórt vagy.
-Fogalmazhatunk így is .-hagytam rá.
A farmere szárát felhajtottam és odatűztem pár jótékony tűvel.
-Nem szúr?
-Nem. -mozgatta meg a lábát.
Én hirtelen felálltam és az izmos mellkasa előtt találtam magam. A döbbenet szerintem kiült az arcomra.
-Valami nem tetszik? -vigyorgott a képembe, azzal a tipikus kamasz sármjával.
-Minden oké.
Elnevettem magam. Én zavarba jöttem egy 18 éves sráctól? Én? Holott a bátyáim nap, mint nap félmeztelenül rohangáltak az udvaron.
Megráztam egy kicsit a fejem és ránéztem ismét.
-Na sipirc a fotózásra.
Végignézett rajtam. A lélegzetem elakadt, mert ez a szem totál bíráló volt és mégis cinkos.
-Nem zavar, hogy nincs rajtad melltartó? -vetette fel.
-Nem zavar,hogy nem illik idősebbekkel kikezdeni?
-Az idősebb nem azt jelenti, hogy nem illik megnézni ami jól néz ki.
-Taylor te most vitázol velem? Velem?
-Igen veled Miss Pukkancs. Mit gondolsz, miért vagy oda a 22 éveddel?
-Te pimasz.
-Jól áll neked ha ideges vagy. Olyankor másként csillog a szemed.
-Neked meg a segged fog másként állni ha belerúgok. Ne flörtölgess velem.
-Miért ezt ki mondja?
Bele boxoltam a vállába. Legalább 10 centivel magasabb volt, mint én és felkellet rá néznem.
-Attól hogy menőnek hiszed magad kisfiam, még nem feltétlen vagy az. Nőj még egy picit.
-Azt neked is tudnám ajánlani.-nevetett fel.
Kitoltam a fotózásra. Az egyik asszisztens hozott nekem egy doboz üdítőt, és még őt fotózták én ott álltam pár lépésre a fotóstól.
Észre se vettem, de teljesen elmerengtem rajta. Szemügyre vettem a testét. Azt a selymes tapintású rézfényű bőrt, a tökéletességig kidolgozott testét, izmos combján feszült a farmernadrág, és a kezei hanyagul pihentek mellette. Szeme élénken csillogott miközben beszélt hozzá a fotós, és millió dolláros mosolya félpercenként felvillant.
Párat kortyoltam, mert hirtelen mintha kiszáradt volna a torkom és fura gondolatok fészkelték be magukat agyamba. Azonban mindet elakartam hessegetni, hisz Taylor bár akármennyire istenien néz ki ,nem velem fog leállni ,hisz idősebb vagyok, mint ő, plusz azért neki fiatalabb csajok kellenek. Nem hiszem, hogy összetudnánk egyeztetni a hétköznapokat.
Főleg, hogy én mennyire tapasztalatlan vagyok, ezek terén. Borzalmas.
A fotózás a vártnál hosszabbra nyúlt. Én türelmesen ültem egy széken és nézegettem a mappámat az örök társamat. Taylor megbökött óvatosan.
-Akkor jössz?
Bekísértem a ruhatárhoz, levette a cuccait és én összehajtogatva beletettem a sporttáskába.
-Mehetünk.
Ő mosolyogva sétált mellettem. Egyikünk sem sejtette,hogy amíg a kocsihoz érünk, az alatt az 5 perc alatt, rengeteg paparazzo fotó készül rólunk, ami másnapra a címlapok oldalán fog virítani.