My Sweet Venom *14.rész*

14.rész

A munkám teljesen lekötött ismét, beköszöntött az, hogy csak annak éltem. Kristennek terveztem ruhákat, már lassan teljesen tele volt egy mappa, aztán a munkahelyemen mosolygósan és kevésbé boldogan de tettem a dolgomat. Az elkeseredettség sokszor legyőzött, de vaknak tetettem magam. Nem néztem meg a címlapokat, nem figyeltem a híreket róla. Tudtam anélkül is hogy boldog. Ez annyira tényszerű volt. Nem kellett hozzá másfajta bizonyítás.
Selenával randizgatott. Bár már lassan itt a karácsony, pár hét, és még alig esett hó, nem ragadt rám ez a megfelelő hangulat. Losie már lázban égett, hisz ő hazamegy a családjához. Én? Én csak vállat rántottam erre. Minden kirakat amely előtt elhaladtam, ajándék kupacok és egyfajta giccsparádé. Nem tudtam mit tenni, undorodva fordultam el ezektől. Nem az én világom. A karácsony ugyanolyan nap lett számomra, mint a többi. Kihalt belőle a megfelelő varázs.
Unottan vettem tudomásul, hogy még mindig ébren tartom a médiát, és a paparazzóknak van kedvük engem fotózgatni itt-ott, de nem igazán érdekelt már. Egyszerűen eljött az a pont, mikor szépen bemutattam nekik és ennyi. Nem érdekelt, nem vettem meg a szennylapokat, nem kaptam sírógörcsöt ha megláttam őket együtt, a főoldalon.
Tovább akartam lépni.
****
Arra lettem figyelmes, hogy valaki bámul. Losie megbökött. Ahogy felnéztem egy zöldeskék szempár meredt rám mosolyogva.
-Segíthetek?- néztem fel.
Vörösesbarna haj, zöldeskék szemek, tipikus Ír. De biztosan az? És baromira ismerős valahonnan.
- Nem ismersz meg?- kérdezte.
- Daniel?
-Talált.
A gyerekkori barátom egyike, akiket elhagytam és akivel jártam egykoron. Te jó ég. Kipattantam a pult mögül és a nyakába ugrottam. Olyan jó volt őt látni, annyira de annyira hiányzott valami otthonról és tessék. Ő itt termett.
-Hát te? Mit keresel itt?
- A madarak csiripelték, hogy valaki itt dolgozik.- mosolygott. -És gondoltam meglátogatlak. Hisz most már én is itt élek.
-Tényleg...de hát, hogy történt ez?
-Fotós lettem.- mosolygott büszkén.
Ismét a nyakába ugrottam.
-Gratulálok.
-Lenne időd meginni egy kávét?
Hátra néztem Losiera. Zavartan mosolygott.
-Ohh ő amúgy a munkatársam és lakótársam.-mutattam be őket egymásnak. Kicsit ők is csevegtek amíg én bementem a táskámért az öltözőbe. Nagyon jól kijöttek ahogy észrevettem.
-Na mehetünk?-nézett rám.
Bólintottam és Losienak nyomtam egy hálapuszit. Beültünk egy közeli kávézóba.
Jó volt őt látni, mert hiányzott valami, de nem tudtam érte menni, és most csak így felbukkant valaki a múltamból, aki még pluszba nem is haragszik rám, sőt... ő keresett meg engem. Ennél jobb és szebb meglepetést nem is kaphattam volna Karácsony előtt.
Beszélgettünk Daniellel órákon át. Az elmúlt időket kibeszéltük, mesélt az életéről én is az enyémről, tapasztalatokról és amiről csak lehet. Kint szállingózni kezdett a hó.
Mosolyogva hallgattam, jó volt őt látni.
-És egy kérdés drága Lauren. Mi igaz a címlapokból?
-Mit akarsz, mi legyen igaz?-nevettem rá.
-Mondjuk Taylor...?
-Hát ő igen, igaz volt.
-Ajaj. Ez nem hangzik túl jól.
-Mert nem is az.-motyogtam.- Szakítottunk,sok sok tényező miatt, meg végül is törvénybe ütköztem...
-Azt sejtettem, hisz nem is te lettél volna.-nevetett.- De ez elég gáz... Taylor vak és hülye is egyszerre.
Bolondosan meglöktem az asztal felett.
-Na gyere visszakísérlek, nehogy Losie egyedül legyen.
A hó egyre jobban szállingózott. Mikor kiléptünk nevetve, láttam, hogy valaki néz engem. Nem voltam rá kíváncsi, ezért boldogan vissza mentünk a boltba.
****
Losie ahogy hazaértünk már csomagolt.
-Mire ez a nagy sietség?-néztem rá.
-Tudod, hogy rengeteg cuccom van!
-Persze, hisz veled lakom.
Unottan bámultam a tévét, és valami chipset ettem. A telefonom lustán csörgött. Kristen volt.
-Igen?
-Szia Lauren, zavarok?
-Nem, mond.
-Tudnánk találkozni?
-Igen persze, merre vagy?
-Forgatáson.
Nagyot nyeltem. Remélem, hogy ő nincs ott.
-Rendben, hová kell mennem?
Lediktált egy címet és letettük a telefont. Teketóriáztam a tükör előtt, hogy mit vegyek fel.
-Valami egyszerűt.
-Persze Losie, nekem csak olyan cuccaim vannak...
Aztán végül is egy fekete farmer mellett döntöttem, fehér inggel és egy kis mellénnyel. Pár kitűző, séró belőve, és mehetünk. Felkaptam a mappákat, és elindultam.
A portán abszolút hülyének néztek, láttam a biztonság iőr fején, de mikor megjelent Kristen és igazolta, hogy ő hívott, máris kedvesebb volt az emberek arckifejezése. Persze az alapsuttogás meg volt rólam, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Az öltözőjébe mentünk, és ott beszélgettünk, meg mutattam neki terveket. Azért hívott, mert egy ruhát akart csináltatni velem. Nagyot néztem, de örömmel tekintettem a kihívásra. Leírtam a "követelményeket", lemértem a derekát, meg a szükséges adatokat és meghívott egy gyors menüre.
A forgatás persze hogy Alkonyat volt. Micsoda öröm.
-Azt a filmet nem a természetben játsszák? És tuti, hogy nem télen.- néztem rá nevetve.
-Igazság az, hogy ez egyfajta megbeszélés, meg kicsit átrágjuk közösen a szöveget, kicsit eljátszunk a nehezebb részeket, konstrukciókat kapunk és azt hiszem ennyi. De ez is eléggé kimerítő tud lenni. Főleg, hogy nemsokára karácsony.
-Na igen. Fogalmam sem volt, mit illik ilyenkor mondani.
Miközben ettük a kínai kajánkat, Robert is feltűnt a színen és csatlakozott hozzánk. Meglepően feszélyezett volt Kristen társaságában. Mi történt vajon köztük?
Ezen agyaltam egy kis ideig, hiszen a vak is láthatta, hogy mennyire szikrázik köztük a levegő. Persze, ettől még lehetnek barátok. A testiség sosem kötötte ki ,hogy a barátok között nem létezhet...
-Titeket keresnek.
A hang rémisztően ismerős volt. A hangra a szívem dübörögni kezdett. A hang amely sírásra késztetett. Nem mertem felnézni. Kristen azonnal észrevette, hogy itt gubancok lesznek.
-Mindjárt megyünk, köszönöm.
De azonban ő nem ment el. Leült mellénk.
-Szia - vetettem oda neki.
Ő rám nézett.
-Hello.
A hangulat eléggé fagyos lett. Robert és Kristen azon volt, hogy valamivel enyhítse a légkört. Beszéltettek minket felváltva, de úgy éreztem ideje menni.
-Na most én indulok.- közöltem Kristennel.- Vigyázz magadra, aztán még beszélünk,ha kell valami csörögj, rendben? A ruhát megpróbálom megcsinálni, ha nem megy, akkor megcsináltatom, rendben?
Rob leplezetlenül végignézett rajtam és egy apró mosolyt ejtett.
-Sziasztok. Azt sem tudtam, hogy merre menjek zavaromban. Pillantását sikerült elkapnom és egy pillanatig olyan volt, mintha még mindig szeretne. Mintha ami történt, az csak egy rossz álom lenne és egyetlen szó kéne, hogy valóság legyen minden. De a szó, nem jött az ajkunkra.
Sietve távoztam. A kocsiban úgy éreztem, hogy felszakadt bennem valami és semmi sem lesz elég ahhoz, hogy a seb újra összeforrjon. Főleg, hogy a szeretet ünnepe vészesen közeledik...
****
Hazamentem és láttam, hogy Losie már alszik. Holnap megy.
Fáradtan és unottan néztem a tévét, és a szemem a fiókra tévedt. Belenyúltam és elővettem két képet. Egyik anyáé volt, a másik pedig Taylor. Érdekes hasonlat, hisz mindkettő kilépett az életemből. Akarva, vagy akaratlanul. Kitudja. És nem maradt más utánuk, csak tompa üresség, mintha kiszívták volna arról a területről az életet, a színeket, mindent. Üres és mégis fáj.
Már nem áltattam magamat. Ő szereti Selenát, és Selena is őt. Ha boldogok, akkor nincs is értelme, sem harcolni, sem közbe szólni. Nem akarom a vérengző, és mocskolódó ex szerepét játszani, aki féltékeny, mert a szerelem nála nem kopogtat.
A naplómat elővettem és lapozgattam. Ismét elfogott az érzés, hogy mennyire sok lap telt meg, a panaszkodással, az érzésekkel, mennyire sok tinta kopott ki azzal, hogy a belső démonjaimat festettem meg velük. Egyre kevesebb lap van, ami tiszta és hófehér. A lelkem kicsiny leírott darabja ez a napló. Aki ha valaha is megakart vagy megakarna ismerni, elég beleolvasnia. De ez persze,lehetetlen lesz számára. A napló engem őriz.
Leoltottam a villanyt és a sötétben meredtem a távoli fényekre. A zajok a tudatomig sem jutottak el. Más fajta hangokat hallottam a fejemben... egy srác szeretettől meleg hangját...ami ma úgy csengett akár egy fagyott jégdarab.