15.rész

*Nessie szemszögéből*

A könyvtárnak halálos volt a csendje.Néha meg-meg sercent egy toll a papíron, vagy lapozott egyet valaki. Rómeó és Júliát olvastam már napok óta.Kívülről ment a szövege,de kellett valami ami nem engedi, hogy elfelejtsem, valójában ki vagyok. Itt az iskola (nevezhetem ezt a kolosszust egyáltalán ennek?) falain belül, igen volt részem egyfajta kiváltságban,csak azért mert Cullen a nevem, és tisztelik a nevet. Talán Carlisle papa miatt,talán Apám miatt.Nem is ez volt a lényeg.
Mindössze három nap telt el,mióta ideérkeztem,de ...éveknek tűntek.Minden egyes nap hosszú volt, mintha egybefolyt volna az összes nap.Tanultunk, beszélgettünk,szabad foglalkozás,könyvtár...monoton menet.
Talán két barátom volt itt az épületben.Barát...jobb szó híján.Nie a szobatársam és egy fiú, Ramen. Ők velük triumvirátusok voltunk.Mindig hárman tengettük a végtelenségre ítélt unalmas időket.Éjjelente csak én aludtam, ők pedig ...fogalmam sincs mivel ütötték el az idejüket.Nie vonzódott Ramenhez,ez látható volt,de hogy Ramen...?
Micsoda kavalkád volt itt is.Pedig itt a fegyelem...erősebb volt.Nem volt megengedett a szerelem, vagy a szeretet.A tisztelet és az alázat.Az volt az első.
Rómeó és Júlia utolsó lapjainál tartottam mikor körülnéztem a teremben.Mindenki olvasott vagy írt.Ramen meredt csak az ablakon túlra. Fura ragyogás volt a szemében,amitől mindig tartózkodtam.Neki nem volt vérvörös a szeme.Átmenet volt a vérvörös és az arany között,hiszen ő is átakart térni apám hitére.
-Szia Ramen.-léptem oda hozzá.Apró mosoly volt az arcán mikor odafordult.
-Szia Ness.-mosolyodott el szélesebben.A könyvre nézett.-Ismét Rómeó?
-Hát igen.-nevettem halkan.
-Te lennél Júlia?-nézett rám.
Mikor így nézett rám, tudtam,hogy belém lát.Mintha egy röntgensugár lenne a szemébe helyezve, és bennem keresi az érzéseket,összefüggéseket.Tudtam,hogy mindent lát anélkül,hogy elmondtam volna neki.
-Lehetséges.
Hallgatott majd ismét rám nézett.
-Gyere sétáljunk.
Kézen ragadott és Nie szeme megvillámlott egy percre.Mi Ramennel csakis barátok voltunk,és sosem akartam volna átlépni ezt a határt,ahogy Ramen sem. A nevelőhöz mentünk aki ma egy férfi volt.
-Alexander tanító,kimehetünk?-kérdezte Ramen.A tanító bólintott, és egy mozdulattal kinyitotta az ajtót.Mi pedig végigrohantunk a kihalt folyóson.Ki a fényre.
****

A tengerparton ültünk a homokban.Nem zavartattuk magunkat,hogy úgy világítunk, és csillogunk mint holmi drágakő.Nevettünk rajta.
-És hogy néz ki akit te ennyire szeretsz?-morzsolgatott egy fadarabot Ramen.
-Tudod...olyan nekem mint egy tiltott gyümölcs.
-Tehát vissza a gyökerekhez.Akkor beszéljünk alliterálva.Ádám és Éva esete az almával?
-Igen,és tegyél hozzá még egy ősi ellenséges csapatokat, pluszba az apámat.-sóhajtottam.
-Ilyen súlyos a helyzet?
-Modernkori tragédia.-sóhajtottam ismét.
Erre persze elnevettük magunkat.
-Mi a neve?
-Jacob.-suttogtam.
-Hmm.Nem igazán vámpír név.
-Nem az Ramen.
-Micsoda szörnyeteget fogtál ki magadnak Ness?Te úgylátom megrögzött szabályszegő vagy.-vigyorgott Ramen.-Na add a kezed,hagy lássam.
A kezemet nyújtottam felé és bemutatást nyerhetett az elmémbe.Pár képet vetítettem neki.
-Szóval egy...vérfarkas?
-Sssh,halkabban.-szóltam rá.-Igen az.
-Ness.Nem is te lettél volna.
-Téged nem zavar?
-Én a béke mellett döntök.-vonta meg a vállát.-Nekem csak az jön le ebből a nagy világból,hogy bujdokolni kell.Méghozzá folyamatosan.Az emberek tudatlanok, a vámpírok pedig mindent túlbonyolítanak.-nevetett ismét halkan.-Ha az ember szerelmes...az az csodálatos.Nem értem miért kell szétrombolni.
-Én sem.
Csend lett közöttünk.
-Ha a családod ellensége, és a vámpíroké is,akkor mégis hogyan él a szerelmetek?
-Ha ez él,akkor én már rég élőhalott vagyok.-sütöttem el ezt az otromba viccet.-Nem igazából haldoklik a dolog.Nagyon régre nyúl vissza a találkozás...Anyámnak a legjobb barátja volt,még emberként.És...hát aztán lettem én,megjegyzem apámmal örökös harcban álltak, és ahogy én megszülettem Jacob belém vésődött.
-Azt meg hogyan?
Tömören elmeséltem neki ezeket a legendákat az indiánokról.Megértően bólogatott és hümmögött.
-Azt hiszem ez életed legnagyobb kalandja,hogy megtaláld az utat hozzá.
-Na igen,de hát...ennyi akadállyal?
-Feladnád?
-Soha.
-Na látod.Van megoldás, biztosan létezik.-mosolyodott el Ramen.A kezemet megfogta.-Igazán megkedveltelek,mintha a testvérem lennél.Bennem nincs előítélet,mert belőlem ez kihalt.Már láttam sok mindent,és úgy érzem segítenem kell neked.
-Ohh Ramen.-mosolyodtam el.-De hát...Nie szerelmes beléd,miért nem vele foglalkozol?
-Nie hataloméhes,Nie-t már régóta ismerem.Jó párszor találkoztam vele...életem során,ha fogalmazhatok így.Mindig más alakban,századnak megfelelően.De tudod,én sosem szerettem őt.Én mást szerettem.-hangja elcsuklott.
-Kit?-néztem rá.-Vagy ohh...tapintatlan voltam,sajnálom.
-Nem éltél még eleget ahhoz, hogy tapintatos légy...na meg a kíváncsiság fő erény.-kacsintott rám Ramen.-Tudod gyönyörű volt.
-Mesélj még róla.
Ramen nagy levegőt vett és mesélni kezdett.
-Hosszú rézvörös haja volt,és fantasztikus illata.Zöld szemei és almát árult az egyik halpiac mellett.Minden egyes nap követtem őt,és egyetlen baj volt mindössze.Ember volt. Én igazán szerettem őt, és ő is engem ,tudom.Nem érdekelte, hogy vámpír vagyok,egyáltalán nem félt tőlem. Hisz minden éjjel,miután megismert engem,minden éjjel együtt voltunk. Elakartam venni őt,halhatatlanná tenni,hogy örökké együtt lehessünk ő meg én.Tudod mint apád és anyád.A szerelmes történetek...na igen.happy end nélkül.
-Mi volt a neve?
-Joan.-mosolyodott el.
-Mi történt?
-Tudod Ness, nem minden vámpírnak van boldog sztorija az életéről.Nem mindenki olyan szerencsés,mint ti Cullenek.Joan...hát igen.A Volturi klán volt olyan kedves, hogy felkutattak minket egy sötét éjszakán.
Megölték őt,engem pedig száműztek ide.
-Nem mondod!-a szemem hatalmas lett.-Mióta vagy te itt?
-Száz éve?-saccolt a felhőkre nézve.-Már fogalmam sincs.-rántotta meg a vállát.-Az idő egybesűrűsödött.
-És nem is mehetnél innen el?
-Eltudnék szökni,de...minek?Joan-t sosem kapom vissza, és Joan nélkül az élet ugyanolyan.Egyhangú és semleges.Próbálkoztam a halállal,talán, az hozhat megnyugvást ebbe az örökös létből,de a klán még erre sem hajlandó.Hogyan lenne az? Sehogyan.Ez a büntetésem a hibáimért.
-Az a hibád,hogy embert szerettél?
-Nem.Az a hibám,hogy nem védtem meg őt eléggé.-hajtotta le a fejét.-Ma már mindent másként tennék.Mindent.
Megöleltem őt és tovább néztük a tengert.
-A nyaklánca csak az ami velem maradt.-mosolygott Ramen.A nyakához kapott és megmutatta.Egy fotóval volt benne.
-Ő volt Joan?
-Igen.
Hallgatott aztán felkapta a fejét.A szemében vad szikrák égtek.
-Ness én nem hagyom,hogy te is ilyen sorsra juss.Nem szabad! A te életed még csak most kezdődött és nagyszerűen fog folytatódni.Én hiszem hogy te egy napon együtt leszel Jacobbal, mindent megteszünk...én szolgálataimat ajánlom neked.Ezzel nyer értelmet az itt töltött magányom,hogy rajtad segíthetek.
-Köszönöm Ramen,el sem hiszed mennyire sokat jelent ez nekem.
-Azért sejtem.-mosolyodott el óvatosan és hátra simította hosszú,szőke haját.-Kislány, élvezzük a napfényt!
Hátradőlt a homokba és úgy tett,mint aki napozik.Nevetnem kellett.

*Jacob szemszögéből.*

A vizsgaterem dugig volt.Messzebb ültettek minket egymástól,így hát csak néha lopva egymásra néztünk. Ez az első vizsgánk, és már most a végét vártam.Legyen vége, és utána...utána valamit tenni fogok.
A papírra meredtem, már a felét leírtam annak ami az eszembe volt.Nagy levegőt vettem és körmölni kezdtem.Az órára pillantottam.Van még 10 percem.
****
A folyosón mindenki nevetgélt.Könnyebb volt,mint hittük.Már túl vagyunk rajta és én mégsem érzem azt a fajta könnyedséget...biztosan bennem van a hiba.
Embry és Seth utolsóként jöttek ki nagy nevetve és azt hiszem életemben először a hátam közepére sem kívántam őket.Ahogy elindultam a folyosón egy kéz kapott utánam.Leah volt.
-Pault nem láttad?-kérdezte kétségbeesett hangon.
-Nem,miért?
-Mindegy.-keményítette meg az arcát.-Csak kerestem.
Leah volt az,aki sosem árulta el mi folyik.Képes volt nem gondolni arra,hogy mi ne lássunk a fejébe.Nem hiába nő és makacs. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy legyek-e úriember,hogy faggassam ki mi bántja, vagy ne.Elvetettem az ötletet.Leah úgysem mondaná el.Azt hiszem.És valljuk be, most az én dolgom nem ebből állt.Épp azon agyalok,hogyan menthetném meg Nessie-t. Vajon most hogy érzi magát?
Nekidőltem a folyosón az egyik falnak.A jegyzeteimet bámultam, és próbáltam koncentrálni az órára na meg a vizsgáimra.Egyszerűen mindig Nessie-nél lyukadtam ki.Az őrület határán állok,jó eséllyel.
Embry oda jött hozzám.
-Ma már nem lesz több vizsga, hát akkor minek magolsz?
Fáradtan ránéztem.
-Azért,hogy valamivel hasznosítsam magam.
-Gyere,menjünk változzunk át.-vágott rá a vállamra.-Seth is társul és egy kicsit randalírozunk a pályán.Ránk fér,régen voltunk..."szabadok"-mutatott a kezével macskakörmöket.
-Hát nem is tudom...-vakargattam a fejem.Ma igazán nem volt kedvem máshoz,csak...bámulni a falakat.Nessie hiánya mélyebben érintett,mint hittem.Reméltem túlélem,de ennyire nem is vártam,hogy letaglóz.Az a tudat,hogy ő ott roskad, én meg itt vagyok...borzalmas volt. Nem tudtam magammal mit kezdeni.
Olyan voltam ,mint egy élőhalott.
Embryre néztem.
-Most nem haver,bocs.-ráztam meg a fejem,és elindultam a kollégiumi szobánk felé.Jobb lenne,ha ledőlhetnék az ágyra.
Embry megrántotta a vállát.
-Ahogy gondolod.
A szobámba menekültem.Úgy éreztem,ha még egy percet kell eltöltenem ott, nem bírom ki.
****

A szoba csendjében tisztán hallottam magamban a hangját.Az édes kis suttogását,a nevetését.Felrémlettek előttem képek,az arca, ahogy mosolygott...Az édes csókja.
A düh elöntött.Mindezt elvette ismét tőlem Edward,hát nagyszerű.Önző egy alak. A düh csak egyre jobban tombolt bennem és a remegő kezemre néztem.Bárcsak Nessie-t érinthetném.
A plafont bámultam szinte éreztem, ahogy a falak körém zárulnak.Lassan elnehezült a szemhéjam és lecsukódott,de az édes álom,melyet annyira vártam nem jött el.

*Nessie szemszögéből*

A dolgozatomra ráfirkantottam a nevem és beadtam.A nevelőnő büszkén,szinte már egyenesen fölényesen mosolygott rám. Mintha nem is várhatna tőlem mást.
Kicsit fintorogtam.Nem volt túlságosan kedvemre, ez a fajta viselkedés.
-Vacsorára mehetsz.-szólt lágyan a nevelő.Én engedelmesen bólintottam és a körmölő Ramen-re néztem.
-Megvárnám Ramen-t.-szóltam halkan.
A nevelőnő felhúzta a szemöldökét, de nem szólt.Én pedig némán vártam amíg befejezte ő is a dolgozatát.
-Mehetünk hölgyem.-mosolyodott el Ramen a gesztusomon és kar-karba öltve mentünk le vacsorázni.
****

A vacsoránál egymással szemben ültek a lányok és a fiúk.Míg Ramen szürcsölgette az állati vért a kehelyből,én előttem tányér volt.Már a többiek megszokták,mégis túl normálisnak tűntem közöttük.Szinte emberinek.Kicsit féltem, hogy nehogy én legyek a táplálékuk.
Ramen érdeklődve nézte az emberi táplálékot ami most, meglepetésére sült hal volt, némi burgonyával.
-Ez ehető?
-Persze.-néztem rá.-Nem Ramen,nem az.Megmérgezem vele magamat.
Erre persze elnevette magát.
-Örülök,hogy ízlik az emberi étel.-vetette fel.-Normális életet élhetsz...századokig.
-Jó is lenne.-a villával turkálni kezdtem az ételt.-Tudod Ramen...-kezdtem bele.-Évszázadokig élni? Talán jobb lenne, az elején meghalni, mielőtt még el sem kezdődik.
-Ugyan Ness, ne is mondj ilyeneket! Fiatal vagy,boldog...szerelmes,ugyan ki ne akarna így örökké élni?
-Én.-tettem hozzá.-Ha a családod a fő ellenséged,talán te sem...
-Nézd.-fogta meg lágyan a kezem.-Mindenre létezik megoldás,csak...megkell látnod.
Bólintottam.Csak talán ez a legnehezebb.
-Meg fogok bolondulni.-fejeztem ki tömören.-Én komolyan nem tudom,hogyan fogom ezt átvészelni,hogy nincs...te olyan bátor vagy.
-Nem vagyok az.-keserű lett a hangja.-Ez sosem volt bátorság...bátorság az lett volna ha idejében átváltoztatom Joan-t.És az,ha vele halok meg.De amint látod...még mindig itt sínylödöm ezek között a falak között.
-Bátor vagy a szememben.-mosolyodtam el.-Nekem egy igazi hős vagy.-kacsintottam rá.
Halványan elmosolyodott és belekortyolt a kehelybe.A kezdeti zsongás kezdett alábbhagyni, a többi vámpír hamar megunta egymás társaságát.Na igen,az embereknél van miről beszélni,de évszázadokon át,ugyanazt a poént elsütni, az már túlontúl szánalmas. Ramen és én,késő estig csakis az ebédlőben maradtunk.Igaz,már nem volt étel előttünk,és az ő kelyhe is üres volt,de egymás társasága pótolta azt a fajta ürességet,ami mindkettőnkben meg volt.Igen,üresek voltunk.Ő Joan nélkül,évszázadok óta,én pedig Jacob miatt...mióta is?
Nem számoltam a letelt napokat,mert féltem,hogy még jobban kínozna,hogy még mindig itt vagyok.Börtönként élném meg.
Egy pillanatra Ramen hangja kiszállt a fejemből.A távolba meredtem,a sötétségre,ami végtelenségbe hatolt.Nem volt sem fény,sem semmi.Csak a tenger morajlása,a víz ringató hangja.Egy könnycsepp gördült le az arcomon.Minél tovább maradok itt,annál jobban elvesztem.Nem fogom tudni,ki vagyok.
Ramen tekintetét magamon éreztem,ezért rá pillantottam.Halványan mosolygott és megfogta a kezem.
-Ne add fel.
-Pedig...olyan nehéz.-suttogtam lágy hangon.
Megcsókolta a kezem.
-Ohh Ness édesem,az élet sosem volt könnyű.
****

A nevelőknek megvolt a sajátos képességük.Némelyik vasakarattal bírt veled szemben, míg mások egyfajta olyan erő birtokában álltak,mely szinte alázatosságra kényszerített.Velem szemben sosem vetették be,de pár másnál viszont igen.Undorodva néztem,hogy bánnak velük.Mintha csak bábuk lennének,amit akarat irányít.
Apám ezt nem látta és ezt mennyire sajnáltam.Annyira szívesen megmutattam volna neki,hová is küldött engem.
Nem haragudtam rá ennek ellenére sem.A gyűlölet a harag,egy érzés.Ugyanabból táplálkozik,és ugyanolyan sötét.Amit én éreztem, pulzált,legyengített,kínokat adott.Nem egy érzés volt,több együttese.
Egyik nap,kitudja hányadik napom itt,a kanapén ülve, hangokat hallottam.De azonnal tudtam,hogy nem mások beszélnek hozzám, a fejemben van.
"Szökj meg,tégy meg mindent...nem maradhatsz itt"
Automatikusan,talán már az őrület első jeleiként válaszoltam fejben a hangnak.
"Megtenném, és meg is kell tennem.Jacobra van szükségem és itt mindent kiölnek belőlem.Kipuculnak."
"De nem ölhetik ki belőled Jacobot.Őt sosem,bármit is mondanak..."
A hang kellemes volt.Jobb beszélgetőtársra nem is lelhettem volna fuldoklós magányomban.Ramen...Ramen jó barátom volt, ez tény.Önfeláldozó magatartásával példakép volt a szememben,de nem volt annyira erős karaktere...bennem.Nem tudok bízni a vámpírokban.A családom követte el ezt az árulást velem szemben.
-Renesmee Carlie Cullen.-a hang ismerős volt.Felnéztem és az egyik nevelő volt velem szemben.
-Igen?
-Látogatója érkezett.
A sikítás a torkomban,a kezem megremegett.A toll kihullott a kezemből és némán meredtem a nevelőre.Tényleg jött hozzám valaki?Ki az?
Felpattantam.
-A hallban várja önt.-biccentett gúnyosan a nevelő és én szárnyaltam kifelé a teremből.Ramen csak egy futó pillantást juttatott felém,és ez természetesen egy bátorító mosoly volt a részéről.
A hallba Alice volt.
A nyakába vetettem magam és görcsös zokogással,mely már szinte fuldoklással ért fel,húztam közelebb magamhoz,szorítottam őt,hogy tényleg nem álmodom,és tényleg itt van ezen a pokol bugyra helyen és lehet elvisz és véget ér a rémálmom.
-Kicsi Nessiem.-simogatta meg a fejem.-Annyira hiányoztál.
-Te is nekem,mond most hazaviszel?Rohanjak a csomagjaimért,csak pár perc és itt...
A szeme sötét volt.Régen vadászott, és ez a sötétség nem vezetett jóra.Éreztem.
-Nem jöhetsz el.-a szavak hidegen koppantak a padlón.A szeme fájdalommal volt tele.-Edward...még nem engedi.Innen csak ő vihet ki,vagyis az ő engedélye,személyes jelenléte szükséges.
Éreztem ahogy a lábai elé csúszok.Alice azonnal felkapott.
-Rengeteget fogytál.-tette hozzá miközben mustrált.-Borzalmasan karikásak a szemeid, és ...élettelen vagy.
-Csodálkozol?
-Nem.-gúnyos fintor volt az arcán.-Egyáltalán nem.Erős vagy,hisz talpon állsz, ott ahol mások már rég haldokolnának.
-Én is haldoklom.-tettem hozzá halkan.-Jacob nélkül minden nap az.És minden éjjel,kicsit meghalok.
A kezét a kezemre csúsztatta.
-Ígérem megteszem amit tudok...
-Tudom Alice.Tudom.Csak épp most ez kevés.-hangom szinte keménnyé vált.Szenvedélyes lázadó.-Nem fogok innen kijutni tudom.De...muszáj lesz valahogy.Megbolondulok.
-Annyira sajnálom kicsim.Mindenki üdvözöl otthonról.
Elhúztam a számat.Hát persze,mindenki...és senki sem tesz semmit.
Üresen bámultam Alice-re.Jó volt látnom őt, és mégis tehetetlenül vergődtem,mert tudtam,ha elmegy,még jobban fájni fog,hogy itt volt...

*Jacob szemszögéből*

A szoba forgott velem.Az ötlet hirtelen hasított belém.Annyira hirtelen,hogy szinte alig kaptam tőle levegőt.Felültem az ágyon és az agyam automatikusan gyorsba kapcsolt.Elszöktetem onnan,elviszem a kis házba fent a hegyen,és csak én meg ő...Edward rá se fog jönni.Vagyis igen,de nem fogja tudni,hol keressen minket.Azt hiszem.És ha minden jól megy Alice segíteni fog nekem,ebben biztos voltam.Alice sosem árulná el Edwardnak,hogy nálam van a lánya...vagyis inkább azt,hogy hol van.
Már az is megfordult a fejemben,hogy káoszt csinálunk,és elhintjük,hogy meghalt Nessie,hogy soha többet ne keresse Edward.Én és Nessie pedig boldogan élhetnénk távol a családjától,egy igazán szép helyen...
Az ötlet igen tudom,nem volt tökéletes.Pontosabban szinte agyament dolognak tűnt,de mégis egyfajta ragyogással törte át a reménytelenséget.A lehetetlenség fogalmát megdöntöttem,már csak be kell szervezni pár farkast...És több információt kell megtudnom erről a helyről.
Háború lesz, a vérfarkasok a vámpírok ellen.De megéri-e másokat is belekeverni ebbe? Mi lesz,ha tényleg háborúvá növi ki magát, ez a mentő akció?Meghalhatnak a barátaim, a testvéreim...a falkám akár.Nem,ez így nem jó.
Aztán egy másik gondolat,hisz már háború van.Mi lenne ha csak a füstje lenne nagy,és nem pedig a lángja?
Éjszaka leple alatt,megszökünk Nessievel.Ezt már holtbiztosra vettem.Már csak Alice-re van szükségünk.De rá,óriási.
Némán meredtem a messzeségre.Minden erőmet megfeszítettem,mintha csak fejben próbálnék neki üzenni,hogy jöjjön ide.Remélem sikerrel járok.
Körülnéztem és hangosan kimondtam.
-Alice Cullen...gyere.
Az őrület második jele.Magamba beszélek és sötétben.

*Nessie szemszögéből*

Alice szeme felakadt.Már kicsit sem ijedtem meg mint elsőnek,csak meglepődtem.
-Mit látsz?-kérdeztem tőle szelíden.
-A semmi gondolatait.
-A semmit,hogy látod?-a kérdés túl abszurd volt.
-Nem érted,a senki...és a semmi Jacob.A vérfarkasokat sosem látom.De tudom,hogy az övé...
Izgatott lettem.Hirtelen rám meredt.
-El kell mennem.Pakolj össze.De úgy,hogy senki se vegye észre...
Nem értettem ezt a hirtelen fordulatot.
-Jacob el fog jönni érted,erről én gondoskodom.-suttogta.-Tegyél meg mindent te is,hogy ez sikerülhessen.
Bólintottam.Az izgatottság remegésbe váltott át,és én pedig gyors puszit nyomtam Alice arcára.Kilépett a nagykapun és én rohantam az emeletre.

*Jacob szemszögéből*

Talán órák teltek el,mire elvergődtem az ágyon ismét.A tudatlanság sokkal többet ért.
-Kutya.
A hang rém ismerős volt.
-Bűzlő dög, kelj fel nincs sok időm.
A hang közelről jött,és rájöttem,nem álmodom.Kinyitottam a szemem és tőlem 30 centire egy aranybarna szempár meredt rám.Hirtelen megugrottam.
A villany felkapcsolódott,és Embry álmosan mászott ki az ágyból.Alattam Seth is felkelt.Mindketten mosolyogva üdvözölték Alice-t.
-Cullen,mi?-vigyorgott Embry.
-Nem sok időm van fiúk,és bár szívesen csevegnék,de most nem ezért jöttem.-vesztette el a türelmét Alice.-Szóval...Hallottalak,láttalak.-tette hozzá rám nézve.-Az ötleted...kivitelezhető.Elvisszük onnan Nessiet.
Seth rám nézett.
-Veled megyünk,szükséged van a falkára...
-De arra nem,hogy vérrontás legyen.-tettem hozzá kicsit ingerülten.-Itt maradtok a seggeteken.Leteszitek a sulit, és jó kisfiúk lesztek.
-Persze, és ezt te komolyan is gondoltad?-húzta fel a szemöldökét Embry.-Nem erről szó sem lehet,veled megyünk.
-Nem.-feleltem ismét.
Alice türelmetlenül nézett az ajtó felé.
-10 percem van és azután ellenőrizni fogják a szobát.Az ablakot nyitva hagyom.Figyelj Jacob rám nagyon jól...
Az információk amiket kiadott egy képet alkottak a fejemben.A szöktetés pontos tervét.