Back to Basics 3.rész

3.rész.
Az asztalnál ülve a szemeit fürkésztem.Bájos volt, és mégis buja. A vadság érződött minden mozdulatában, és az is,hogy mennyire féken tart mindent.
-Mond min jár a fejed?-kérdeztem tőle lágy csevegő hangon. Mint a régi ismerősök.
Rám meredt.A villát letette a kezéből és megtörölte illedelmesen a száját mielőtt szólt volna. Túlságosan úrihölgyet faragtak belőle.Undor fogott el, hogy egy gépezettel jöttem enni.
A kezét felém nyújtotta. Ohh a régi játékunk? A régi játék...
A kezét megfogtam és lehunytam a szemem.Az emlékei az én emlékeim lettek. Rám gondolt, megmutatta az összes gondolatát ami rólam szólt.Meghatottnak kellett vonla lennem,de nem voltam az. Inkább pokolian elkeseredett.
****
Nessie szemszögéből.

Alice igazgatta a hajamat.
-Minden rendben lesz.
-Biztos?-néztem rá félénken a tükörből.-Tudod,hogy régen látott, és biztosan van benne düh...
-Nyilván.De semmi baj nem lesz.Láttam.-mosolygott Alice.
-Jajj istenem, de te mindent látsz, én miért nem?
A ruhámat segített felvenni, és csak álltam a tükör előtt.
-Jóképű?-kérdeztem Alice-t.
-Igen.-felelt nemes egyszerűséggel.-Csak a szaga förtelmes.
Erre persze felnevettem.Ez olyan ismerős volt.
-Akkor mehetünk?
-Menjünk.-vettem egy nagy levegőt.Nem tudtam mire számíthatok.
Amióta hazajöttünk Brooks Range-ről,azóta izgatottan vártam,hogy lássam.De nem volt otthon, megtudtam az apjától, hogy egyetemre jár. Keveset van itthon, és persze az apja nem fogadott nagy mosollyal az arcán.Féltem, hogy rámtámad, de nem tette meg szerencsére. Most eljött a pillanat, hogy lássam őt, nem csak ahogy az álmaimban láttam, hanem az emlékeimből feltörve egész alakban dobogó szívvel.
A lépcsőnél állva felnézett rám és én... azt hiszem szerelmes lettem vagy hogy is mondják ezt.A szerelem nem tudtam mi, sosem értettem ezt, nem magyarázták el eléggé. Apa és anya. Nekem csak ők voltak előttem, rájuk nézve sejtettem, hogy mi az, hogy szerelem.Mi az, hogy valakit a szívem összes szeretetével szeretni.Mi az, hogy álmodozni róla, és vágyni rá. Most már sejtettem mi ez.Éreztem ahogy elvarázsol a szeme, ahogy belém ivódik a tekintete.Zavartan lesütöttem a szememet.Az emlékeim halvány foszlányokká váltak. A valóság sokkalta erősebb volt, mint vártam.
A kocsiban nem szólt hozzám, némán hajtott végig az utakon.A sötétséget csak az autó fényszórója törte meg, és a csend ami körülöttünk volt...annyira akartam tudni,hogy mire gondol!
Arca érzelemmentes volt. Mint egy bábu, egy maszk arca. Csalódottnak éreztem magam, ohh de még mennyire. A nagy öröm amiről álmodoztam elmaradt. Nem várt engem. Elfelejtett...
Az étterem fojtott zenéje belemászott a fülembe és halkan dúdolgattam. A vacsora ízletes volt, pedig az emberi ételről nem szoktam ezt mondani, de hogy most velem volt, mégis úgy tűnt, egy idegennel ülök. Egy idegen... ismerős az arca, ismerős a teste, ismerős ő maga, a mozdulatai és mégis egy idegen a viselkedése. Tartózkodó, és talán gyűlölködő?
Ahogy megszólalt, ohh igen, a hangja régi. A régi hang, ami megdobogtatta gyermeki ártatlan szívemet,amire elaludtam éjszakánként.Az ő hangja.
A kezemet nyújtottam felé,remélve, hogy emlékszik még ezekre az apró gesztusokra.Az apró jelekre, amiket csak mi értettünk ketten. Ő volt a cinkostársam, a gyerekkorom legjobb barátja. Most? Most úgy érzem kezd több lenni.De mit értek több alatt? Nem bírtam volna szavakba önteni.
A szemem előtt, ha kimondtam a nevét, vörös füstgombolyagok tekergőztek, és valami masszává olvadtak, fekete viaszcseppek,vörös szatén...ezek jutottak eszembe róla. Nem tudom miért. Valami hihetetlen,frenetikus vizuális élmény volt csak maga ha rá gondoltam.
A keze lágyan kapcsolódott bele az enyémbe, és én nem mutattam neki többet, mint amennyit kellett.Pontosan annyit,hogy elhiggye, hogy mi nem változtunk, csak az idő telt el.
Én még mindig ugyanaz a lány vagyok,csak serdülő kiadásban,ő pedig ugyanúgy az én farkasom, kissé érettebb,limitált szériában.
A szeme fekete lett.Éj fekete, és egy kút vagy talán egy alagúthoz hasonló lyuk.Beleszerettem volna csobbani ebbe a fekete tengerbe, hogy vigyen az ár. Látnom, tudnom kell, hogy mi történt vele mostanság.Újra az élete értelme akarok lenni, újra részt akarok venni a napjaiban.Hiányzott nekem az arca, az érintése, hiányzott ő maga.
És vajon én neki?
Világot láttam, tanultam,cseperedtem,érzékeltem, és érzelmeket kaptam.Korán megismertem a fájdalmat, a hiányérzetet, megtanultam, hogy nem minden úgy történik, ahogy eltervezzük előre.
Minden áldott nap, remélve, hogy a következő nap már ismét láthatom, reményekkel fűszerezve feküdtem le. De nem, nem jött el az a nap.És kínzó vágyat éreztem, hogy láthassam az én legjobb barátomat. De túl kevés volt az én akaratom, az én szavam az apáméhoz képest.
Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy jót akar, vagyis hittem ebben.Tudtam, hogy nem akarná, hogy fájjon, de ez a lépés mondhatni szükséges volt számunkra. Az elválás csak felerősiti az összetartást. Felerősíti az addigi napok kúsza emlékeit.Bennem legalábbis ez történt.
Anya ha tehette mesélt róla, hogy hogyan ismerte meg őt, és a közös élményeket. Talán reményt akart csöpögtetni belém, hogy bírjam ki a dolgokat, és hogy...megismerhessem őt igazán.
Mert már nála nem minden volt a felszín amit gyerekként láttam. Gyerekként a dolgok sokkal egyszerűbbek, aztán ahogy növünk, belelátunk az emberek lelkébe, a maszk alá, észrevesszük a rossz napjaikat, és rájövünk egyes dolgokra. Ráébredünk, hogy mikor könnyeznek, nem feltétlen az örömtől történik,és ha mosolyognak, az sem lehet mindig őszinte.
Borzalmas világnak tartom a felnőttekét, ahol az őszinteség lassan kihal, minden mozdulatukkal tudnak hazudni.Mi értelme van ennek?
-És mesélj mi történt veled mostanság?-próbáltam hangommal a régmúltat idézni.Ő felhős tekintettel nézett rám.
-Hiányoztál egy darabig.-hangja úgy cseng akár a kő,hideg és fagyos.
-Egy darabig?-kérdeztem vissza.-Ha mérgezett nyilat akarsz küldeni felém, legalább nyíltan tedd.
Megdöbbenés az arca, talán most jön rá, hogy az elmém már nem gyermeki? Hogy átlátok a szavak értelmén?
-Elhagytál, nem írtál és nem kerestél.-szavai pattognak körülöttem.-elfelejtettél engem.
Lehunytam a szempillám.Nem értene meg engem, ahogy apám indokait sem. Minek magyarázkodni,ha úgysem hinné el? A fájdalom, a megkövült szomorúság elvakítja.
-Így volt.-feleltem kimérten.-De ez nem számít már, ez a múlt. Most itt vagyok,és az nem igaz, hogy elfelejtettelek. Az előbb bizonyitottam be, hogy az én farkasomat soha nem felejtettem.
-De nem tettél a hiány ellen semmit sem.-nézett rám dühösen.
-Ahogy te sem.-tártam szét a karjaimat.-Ohh Jake, ne háborgassuk azt a múltat, amin már túl vagyunk.A lényeg a jelen.
-Neked.-nézett oldalra.
Hallgatásba merültem. Megkeseredett egy férfi lett belőle.Apám terve balul sült el.
Meredten néztem rá és éreztem, hogy elveszítem az önuralmam a szívem felett. Nem tudtam még mi ez, de percről percre magamban éreztem azt a bizsergést, ami behálózott.
Ami hullámokban tört rám, ami remegésre késztette a kezem.Ránéztem és szinte a tekintetemmel tartottam fogva.
-Most itt vagyok.És most,bepótolhatjuk a kimaradt időket.
-Üres beszéd,laikus fecsegés.-tette hozzá.-Nessie.Felnőttünk amint látod,én egyetemre járok, te most fogsz gimiben kezdeni.Mit gondolsz, belehet mindent pótolni? Van rá esély?
-Ha meg sem adod neki, akkor persze, hogy nincs. A szavaim szenvedélyessé váltak.-Nekem igenis fontos a legjobb barátom,de úgy látom,én már nem vagyok az neki.
A döbbenet átsuhant az arcán. A keze ökölbe szorult és a szeme villámlott.Ezt vártam. Mosoly suhant át az arcomon.

Jacob szemszögéből.

Mosolyog a fájdalmamon.Mosolyog,mosolyog mert semmit sem ért!
-Mi az, hogy nem vagy fontos nekem?Hogy merészeled ezt gondolni?-suttogtam neki.-Azt hiszed pusztán szórakozásból ülök itt és tépegetem a régi sebeimet? Azt hiszed jó játék?
-Nem,nem az.Sajnálom ha fáj a találkozás velem.-hangja kimért,lágy és... szívemet facsarta össze.
A telefonom vibrálni kezdett a zsebemben.
-Ezt fel kell vennem.-néztem rá.
Bólintott.
A telefon Maddison nevet jelezte.Nagy levegőt vettem és kinyomtam. Majd később ráér magyarázkodnom.
-Mégsem vetted fel,talán személyes?
-Rátapintottál.
Elmosolyodott és a szívem lágy.Meglágyította.
-Befejezted a vacsorát?-tereltem a témát nála.
-ohh igen,pompás volt.-bólintott.
A pincér elvitte a tányérokat,és fizettem.
-Ideje mennünk hölgyem.-fogtam meg a bársonyos kezét, és ráadtam a kabátját.-Apád megöl,ha megfázol.
Csilingelő kacagást hallatott és úgy éreztem, a szívemben egy lágy patak csordogálni kezd.
Csendben sétáltunk a kocsimig.Ott bevártam és ránéztem.
-Nessie.-kezdtem bele ,de nem hagyta, hogy befejezzem.Megölelt engem ismét,és magamhoz szorítottam.
-Még egyszer nem hagylak elveszni.-suttogtam a hajába, és a szavakat úgy éreztem, nem is én mondom. Mit tett velem ez a lány?
Nem akartam belegondolni, hogy mennyi elvesztett időt tudunk a hátunk mögött. De azt is tudtam, hogy ott van Maddison.Maddison mindig ott volt, mikor Nessie nem.
Hazugság. Hazugság.A hangok üvöltöttek a fejemben, hisz Nessie örökké a szívemben volt, mindig gondoltam rá bármerre is jártam. Aztán szép lassan elhalványultak az érzések, a képek megfakultak a sebek hegesedni kezdtek.Most meg a hideg rázott, a pillantásától.Maddisonra akartam koncentrálni minden erőmmel, de nem ment.Úgy éreztem Nessie fénye átvilágít mindent,elvakít, és nem látok mást csak őt.
A kocsiban vidám zene szólt, és valahogy könnyebbnek tűnt a mai nap, mint az előzőek. Talán a bor hatása, vagy csak szimplán Nessié.
Az egyetlen kereszteződésnél pirosat kaptam. Ránéztem és elmélyedtem a szemében.
-És hogy megy az egyetem?-kérdezte csilingelő hangon.
-Nagyszerűen.-mosolyodtam el.-Nagyon szeretem.
-Majd segítesz nekem,ha tudsz a házikban?-kért engem bociszemekkel.
A telefonom ismét rezgett,csak éppen Nessie keze ügyébe került valahogy.A műszerfal felett rezgett.A kezébe vette majd fura arckifejezéssel rám meredt.
-Maddison az.Ki ő?
Nem válaszoltam elkaptam a telefont. Felvettem.
-Szia édes.-búgta a telefonban.-Remélem nincs semmi baj.
-Nem nincs.-a hangom elkeseredetté vált.
-Milyen volt a buli?
-Egész jó.És veled ...drágám?
Nessie rám nézett majd mintha a fejében összeállna a kép az ablakon kimeredt. Azt hiszem az eső ekkor kezdett el esni.

Nessie szemszögéből

Valami elindult benne,éreztem a mozdulatain. Túl egyértelmű volt azok számára, akik jól ismerik őt. És én pontosan jól ismertem. Mindig ilyen volt mikor vitázott velem kiskoromban,vagy valami rosszat tettem. Mindig megbocsátott, de előtte volt egy durcás periódusa. Az illata hirtelen elkábított ahogy felé hajoltam a kocsiban. A nyakára meredtem, a pulzáló erekre, és úgy éreztem a legjobb pillanatban kezd el rezegni a telefonja.A telefon után nyúltam és meredtem a kijelzőre.
-Maddison.Ki ő?
Nem válaszolt nekem,és a balsejtelem jéghideg keze szorongatni kezdte a szívemet. A hang ami a névhez tartozott, úgy tűnt mézes mázos. Úgy tűnt...szereti Jaket. És ez volt talán a legnagyobb pofon. Miért nem veszi észre Jake, hogy ez a csaj szereti őt,és ezért hívta? Rá akar mászni? Miért nem tesz Jake valamit?
A naivságom a régi.
-Egész jó.És veled ...drágám?
A drágám szó után,mintha egy kép bukkant volna felszínre bennem.Szóval,ők ketten...szóval ők...járnak.
Vannak olyan pillanatok,mikor az embernek el kellene rejtenie amit érez és büszkén dacosan nézni a másik szemébe, mintha mi sem történt volna. Én erre ne voltam képes. Nem ment,egyszerűen annyira megdöbbentett,hogy van valakije, hogy muszáj voltam kinézni az ablakon.Az eső esni kezdett és a kezem a jéghideg üveglapra tartottam.Éreztem, hogy figyel.
A kocsit leállította a házunk előtt.Búcsúzkodni készült, és úgy éreztem, nem is én lennék, aki nem mondja ki a dolgokat úgy ahogy vannak.Az őszinteség fő erényemmé vált, nem bírtam ha magamban kell tartanom a dolgokat. Nem szeretek szenvedni.
-Vannak dolgok amiket még nem érthetek.-kezdtem bele, és mélyen a szemébe néztem.-Vannak dolgok, amiket nem tudhatok,mert nincs közöm hozzájuk. De egyben biztos vagyok. Nem én voltam az, aki igazán elfelejtett téged.
Arcán döbbent kifejezés. Tudta szerintem, hogy ez szívből jött és igazam volt.
-Tudod,azt hiszem keveset tanultam és jókor jöttem vissza. Az élet pofonokkal tanít, és majd később leszek hálás még ezért. Szóval akkor barátok.
-Barátok.-nézett rám.
Megpuszilta az arcomat, és csókjának nyoma égett az arcomon.Én is megpusziltam az ő arcát, és olyan közel voltam a nyakához. Úgy szeretnék beleharapni,úgy szeretném érezni vérének bársonyos ízét. A vérét mindig egy fekete és vörös szaténhoz hasonlítottam.Még mindig éreztem az emlékét a számban...
megfogta a kezem és láttam,hogy látja ezeket. Mosoly futott végig az arcán.
-Kérsz belőlem?
-Kösz nem.tértem ki a kérdés alól.
-Ugyan Nessie, a legjobb barátod vagyok, te akartad,hogy legyen olyan mint régen...tedd meg.-unszolt.
Habozva a nyakához hajoltam.Ő mélyen beszívta a levegőt.
-Nem.-másztam ki a nyakából nagy akaraterő árán.
Elkísért a házig, és visszafordult. Semmi "hello" vagy " viszontlátásra". A keserűség ordításra kényszerített,de csak néma sikolyok lettek belőle.