Ends of My Sweet Venom

20.rész

Egyre többet foglalkoztam Make-kel aki nagyszerűen fejlődött. Lett egy saját ízlésvilága, egy határozott egyéniséggé nőtte ki magát. És szerette csinálni amit csinált. Ez nagyon fontos volt.
Gyorsan fejlődött és eszméletlen ötletei voltak. A szülei büszkék voltak rá és én is az voltam. Hisz az ember mindig örül, ha átadhatja a tudását.
Kristen ruhája már régen elkészült, meg is kapta és boldogan viselte egy díjátadón. Ez volt az egyetlen darab, amit készítettem ruhát. Úgy éreztem, ez még túl nagy kihívás nekem.
Daniellel egyre többet lógtunk együtt és már egy párként kezelt minket a média. Meglepő volt, hogy mindig címlapon vagyunk, de mi ezen csak nevettünk. Azonban, úgy éreztem, hogy Daniel kezdi magát beleélni a szerepbe, bármennyire is sokszor hangoztattam, hogy mást szeretek.
Taylorral... a kapcsolatunkat próbáltuk rendbe hozni. Ha lehet így fogalmazni. Belőlem is elveszett a nagy hév iránta. Ő volt még mindig a szerelmem, de voltak sebek bennem, amiket ezernyi csók és ezernyi ölelés sem tudott begyógyítani. Nem sikerült a kívánt hatást elérnem amire oly nagyon vágytam tőle. Szívem összes sejtjével szerettem, de van úgy, hogy a kapcsolat vergődik akár egy szárnyaszegett madár. És erről senki sem tehet. Az idő már nem old meg semmit sem...
****
Ültem az ágyamon és mellettem Taylor aludt. Szenvedélyes éjszakánk volt annak ellenére, hogy így alakultak a dolgok. Édesen alszik és nem sokára február 11. 18 éves lesz, és bátran felvállalhatjuk a kapcsolatunkat. Díjátadókon jelenhetünk meg, mosolyoghatunk a kamerába, integethetünk a rajongóknak. Elmesélhetjük a riportokba a nagy szerelmi történetünket, és nevethetünk a tengerparton az átélt küzdelmeken. Kézen fogva sétálhatunk a tengerparti homokban, és csinálhatunk közös képeket amiket feltehetünk myspace-re. Mi lehetünk a címlapok újdonsült párja.
De ez már nem ugyanaz a boldogság lesz, amire én vágytam. Megmérgezett mindent az a sok sok hiba, ami történt köztünk. Már nem okoztak örömet ezek a gondolatok, amiknek eleinte biztosan örültem volna és büszkén álltam volna mellé. Most úgy éreztem, hogy ez az egész befulladt,megfáradt és felesleges. Már nem volt meg a siker íze a számban, inkább valami megkeseredett íz volt ez. Annak az ízére hasonlított, mikor otthagytam az otthon melegét, és senki sem integetett nekem. Mikor hirtelen a nagy világ kellős közepén találtam magam és senkire sem számíthattam.
Cigit vettem elő és egy darab papírt.
" Volt idő, mikor úgy éreztem, te vagy a mindenem és csakis érted élek. Nagyon akartalak még akkor is, ha közben tucatjára tört a szívem. Úgy gondoltam eleinte, én meg te külön világ vagyunk, és mégis sikerült beléd szeretnem, de nem is akárhogy. Visszavonhatatlan érzés volt ez, némi eszelős vággyal tarkítva. Akartalak, talán jobban, mint bármi mást. Te voltál az egyetlen boldogságom a munkám mellett. Nem volt más. A családom darabokra hullott még akkor, mikor gyerek voltam. És ezt a traumát talán életem végéig hordani fogom magamban. Álmodni én sosem álmodtam családról. Nem hinném, hogy én képes lennék egy családot alapítani. De ez most nem is fontos.
Most ahogy rád nézek könnyes a szemem, boldogan és gondtalanul alszol mellettem, érzem az illatod, érzem ahogy dobog a szíved. Élsz. Én melletted kész élő halott vagyok. Annyira jó érzéssel tölt el, ha rád gondolok, gyönyörű estéket és pillanatokat okoztál nekem. Mégis úgy érzem, én túl kevés vagyok ehhez az egészhez. Túl sok fájdalom ért, és nem akarom, hogy neked is fájjon valami. Úgy gondolom ostoba voltam, hogy elszakítottalak Selenától. Boldog voltál mellette, még ha nem is szeretted őt. Menj vissza hozzá.
Örökké szeretlek. Lauren."
Amíg írtam bele-bele szívtam a cigibe, de úgy tűnt,erre sem kelt fel. Felálltam, Losie szobájába bementem, megpusziltam és írtam neki is egy levelet, hogy mennyire szeretem. Továbbá kire milyen cuccot hagyok. Összeszedtem magamat és kocsiba ültem. A gyógyszereim ott feküdtek mellettem a másik ülésen. Hajtottam egyenesen, vissza a szülőfalumba.
****
Lassan reggel lett, de még alig kelt fel pár ember. Nem hiszem, hogy felismernének a faluban, és ha igen, az sem érdekel. A temetőbe mentem. Oda vezetett az első utam.
A sírok között, csak keresgéltem. Néha felbukkant egy-egy ismerős név, a régmúlt időkből. De nem találtam azt a nevet,amit én kerestem.
Aztán lassan az utolsó soroknál megtaláltam.
Agatha Bexx.
A sír mellé ültem és beszéltem hozzá. Fogalmam sem volt, hogy hall-e engem, és hogy hülyének néz-e valaki, de azt éreztem, hogy ez a leghelyesebb. Elmeséltem neki dolgokat, és úgy éreztem, hogy megkönnyebbül a lelkem, mintha csak feloldozást nyertem volna. Ránéztem az órámra. Nyolc óra lesz, már tuti, hogy elolvasták a levelet.
A sír mellé guggoltam.
-Anya szeretlek.
A gyógyszereim után nyúltam. A tartalmát a kezembe öntöttem. Talán 20-30 szem. Lenyeltem mindet. Szépen vártam, hogy hasson, addig pedig azon gondolkoztam, hogy mennyire boldog vagyok most. Most már úgy érzem, mindent elintéztem. Boldog életem csak ezután lesz. Már nincs pénzem, nincs vagyonom, nincs semmim, ami felesleges.
Most csak én vagyok és az érzéseim, az őszinte érzések. A mérgek, mert ezek voltak, lassan hatni kezdtek.
A látásom homályosult, és éreztem, hogy valami nem sokára visszafordíthatatlan lesz. Talán az egészséges emberi reakcióm volt az, hogy egy pillanatra félni kezdtem a haláltól. Hirtelen megbántam, hogy bevettem a gyógyszereket,és még a lábam is futni akart. Azonban legyőztem ezt az érzést és a sírra feküdtem.
-Jó éjt anya.
Szemeim lecsukódtak. Álmomban még hallottam, hogy az angyalok nekem énekelnek, hallottam ahogy a hárfák halkan csendülnek, és a fény elöntött mindent. Édesanyám óvó ölében ülve úgy éreztem, most kezdődik csak az életem...A második esély.
****
Az eső némán esik és mindenhol feketébe öltözött emberek állnak. Február 14-e van, Valentin nap. Bár boldog ünnepnek kellene lennie, most mégis mindenki könnyezik.
A dalok,melyeket ő szeretett, halkan szól, és a távolba mást sem látni csak embereket. Rengetegen voltak.
A sírnál viszont csak pár ember.
A vízcseppek félelmetes hanggal koppantak a koporsóra. Borsozott tőle az emberek háta. Meg-meg rándult egy váll, a heves zokogástól, és itt-ott hallatszott egy halkabb orrfújás.
A pap beszédét messze vitte a szél.
Losie kézen fogva állt Daniellel. Egy párrá váltak, hogy mikor, azt csak ők tudhatják. Ott állt a Lautner familía. Make zokogva fogta édesanyja kezét, akit Mr. Lautner ölelt át. Ők is sírtak. Taylor azonban nem sírt. Erősen tartotta magát, hisz tudta, hogy a könnyek már nem oldalnak meg semmit. Visszahozni a múltat nem fogja, sem őt. Őt akit annyira szeretett és nem érti, miért kellett ennek így történnie. Miért kellett, hogy ez a lány, akit ennyi tragédia húzott le, feladja a harcot és csendesen megpihenjen?
A kérdések, a semmibe vesztek, nem volt rájuk már válasz adó. A válaszadó ott feküdt abban a tömör fában, lent a föld mélyén. Most engedték le és ekkor a könnyek elöntötték a szemét.
Sírt. Sírt akár egy gyerek, akár egy reményvesztett szerelmes. A könnyektől homályosan látta, ahogy a föld halk és hátborzongató puffanásokkal ráesik a koporsóra. Érezte, hogy valaki átöleli a vállát, de ahogy hátranézett senkit sem látott....
Úgy érezte ami megtörtént, az nem is az ő élete. Nem lehetséges, ez csak egy átkozott film, most peregnek a temetés filmkockái, aztán vége az egésznek. Felébred és ott lesz mellette akit szeret, akiért valóban mindent megtenne. És minden újra olyan lesz,mint régen, boldog lesz.
Azonban ez illúzió volt, hiába is áltatta magát. A sírt lassan ellepték a virágok, és lassan elindultak az emberek is. Csak ő állt ott, fej leszegetten és némán. A könnyei nem apadtak el.
A barátai, a munkatársak, mind részvétet kívántak neki. És ő csak tehetetlenül nyögte a "köszönöm"-öket, mert tudta, hogy ez semmit sem ér. Az átkozott élet ,már semmit sem ér!
Mit érnek a díjak, mit ér minden, ha nincs már aki fényt hozzon ebbe az egészbe?
Nem tudott elszakadni a sírtól. Nem tudta megtenni a lépést, hogy elmenjen. Az érzés a torkáig kúszott és fojtogatta, hogy tudta, a szerelme a föld méhében fekszik már. És nincs semmi ami használna. Az idő nem gyógyítja a sebeket, ez hazugság. Ez csak egy szöveg, hisz minden rá emlékezteti majd. A híradók tele lesznek vele, a lapok fognak cikkezni, ott lesznek a munkái és ott a háza üresen. Ott vannak érintetlenül a dolgai és a párnákban még ott van a szeretkezésük illata. Fogta a fejét. Egyre csak a mosolygó Laurent látta.
-Gyere.-fogta meg a vállát Kristen. Rob illedelmesen állt egy kicsivel arrébb.
-Nem akarok.-felelt mogorván Taylor.
-El kell engedned őt.-motyogta Kristen, de könnyei megcáfolták az erős mondatot.
Ekkor három alak tűnt fel a távolban. Egy fáradt öregember és két férfi. Ahogy rájuk nézett a méreg úgy terjedt széjjel az ereiben. Az öregember megállt a sírnál,botjára támaszkodva, feketében. Könnyekkel a szemében.
-Kislányom...
Taylor gyűlölte. Gyűlölte amiért ez történt. Mégis átérezte az öregember összes fájdalmát. Meredten rájuk nézett és megcsóválta a fejét. Hátat fordított nekik és elment a barátaival.
****
A ház üresen hatott és kihalt volt. Losie-t Daniel ölelte.
-Mi legyen a házzal?
-Azt akarná ,hogy itt élj.-mondta Taylor.- Nyugodtan lakjatok szerintem itt.
Losie halk zokogásban tört ki. Daniel megcsókolta a fejét és úgy vigasztalta. El akart rohanni, el minél messzebb.
Hazament és észrevette, hogy a mappa az ágyán van.Végiglapozta ismét és az emlékek keserű méregként szétterjedt a testében. Nem is vette észre az utolsó lapot. Most kíváncsian nézett oda.
" Boldog 18.dik születésnapot kívánok neked innen fentről. Laurened..."