Portraits

A sztori tömören arról szól,hogy mi történik akkor, ha az iskola Casanovája Jacob Black?
Naná, hogy nem egy lány észreveszi őt, azonban egy,talán a legcsendesebb szemszögéből íródott a történet. Ez amolyan bugyuta, kicsit ügyetlen és szerencsétlen szerelmi történet, ahol szinte minden balul sül el, mégis ott a happy end. (?)
A félénk Mimiteh-ből, egy gyönyörű nő lesz, aki tudja mit akar. Vagy éppen kit akar...
Jó olvasást kívánok nektek : Rijjah.

Ahol élek, ott a mindennapok a tenger és a homokos tengerpart körül forognak; kissé sokat esik az eső; és csakis indiánok laknak. Hiszen én is az vagyok.
Ha az indiánokra gondol az ember, általában egy tollas hajú, festett arcú ember képe villan fel, aki esőtáncot jár szaggatott állatbőr ruhában. Azonban mi is civilizálódunk.
Persze nekünk is vannak törvényeink, és még mindig létezik a törzs szó számunkra, de azért rendesen iskolába járunk, és divatosan öltözködünk. De többnyire fekete és hosszú a hajunk. Fiúké és lányoké egyaránt. Persze itt is vannak különcök.
A családom igazán nagynak számít, két bátyám van és egy húgom. Az apám az egyik törzs "csapatkapitánya", ahogy én hívom őt, mert annyira nem nagyon törtet, hogy olyan hatalmas embernek tűnjön. Vérbeli csapatjátékos. Ő csak egy rendes családapa akar lenni, aki modern faáruboltban dolgozik a városban, és nem tagadja származását. Sőt, büszke rá.
Anyám egy étteremben dolgozik, mint felszolgáló. Tényleg próbálunk úgy beilleszkedni a társadalomba, hogy annak ne legyen esélye kilökni minket, csak azért, mert rézbőrűek vagyunk. Ha ők tisztelik a hagyományainkat, mi is az övéiket. Általában.
Néha igazán nehéz Quileute indiánnak lenni. Főleg, ha még lány is vagyok...

1. rész
Korán reggel - mert nem vagyok valami lusta alkat a bátyáimmal ellentétben - már lent sürögtem a konyhában. Anyáról legalább ezt a terhet le akartam venni.
A húgomat amúgy Abey-nek hívják, ami törzsön belül levelet jelent. Vicces, hiszen onnan jött a név, hogy szeptemberben született. Na igen, ő legalább nem télen. Bocs, elfelejtettem bemutatkozni. Mimiteh a nevem. Miért pont ez? Mert épp újhold volt, és hát apám nevetve megjegyezte, hogy éppen olyan kerek a pofim, mint a holdnak. Anyám ránevetett, és így lett a nevem. Sokan nevetnek rajta, de ha nem muszáj, nem mondom el a sápadt arcúaknak a jelentését. Túlságosan frusztráló.
Ha már a családot mutatjuk be, a bátyáimról is legyen szó. Az idősebb bátyám, aki annyira nagyra van a tizenkilenc éves korával, őt Mingannak hívják. Szürke Farkas… nahát, ja. Körülbelül olyan magányos is, amit nem is csodálok... és a fiatalabb bátyám, ő mellesleg tizenhét, őt pedig Tse-nek hívják. Kő. Hm, találó... kicsi korában biztosan fejbekapta egy kő. Azóta ilyen lökött.
Tehát visszatérve éppen reggelit csináltam, amibe a lépcsőn levánszorgó húgom is segített. Együtt megterítettünk, és lehívtuk a többieket enni.
Reggelinél általában nagy a zsivaj, hiszen a két bátyám túlharsogva beszélnek a tengerparti verekedésekről, a sulis dolgokról és a lányokról. Mi meg a húgommal próbálunk valahogy szóhoz jutni... Ma is pont ilyen nap volt. Anya és apa sietősen elmentek munkába, én meg a barom bátyáimmal és húgommal igyekeztem a suliba.
Gyorsan még a tükör elé álltam, hogy megvizsgáljam a választott ruhámat. Egy farmershort volt rajtam és egy póló. Mivel úgy gondoltam, lehet, hogy hidegebbre fordul az idő, felvettem egy kapucnis pulcsit is. Ki tudja...
A bátyáim rosszallva nézték a ruháimat, hiszen én mindig is az ő kicsi húgocskájuk maradok... Persze, ez már csak így megy, hiszen olyan jól bele tudnak kötni mindenbe.
A táskámat kaptam, és már a kocsiban is voltunk. Én fuvaroztam a bátyáimat is, mert a kocsi az enyém. Én melóztam össze.
Épp hogy beestünk csengő előtt a parkolóba. A húgom elől rohant, a két bátyám meg ráérősen baktatott fel a lépcsőn. Én? Én mindig kimaradok ezekből a családi megnyilvánulásokból. Lazán baktattam felfelé a suli lépcsőjén, hátamon a zsákom, néhány könyvvel benne. Még jól megbámultam a totemoszlopot, ami a sulink előtt áll, és azt hiszem itt követtem el a hibát...
Hatalmas csapódás, könyvhalmaz szanaszét, és fáj a fejem. A kezemről a bőr lejött, így védve ki a súrlódást… ez meg mi a szösz volt?
Ijedten kaptam fel a fejemet, és láttam, hogy valaki belém jött.
- Oh, bocs… - szóltam neki, és gyorsan, anélkül, hogy ránéztem volna, összekapkodtam a könyveit. Azért ez vicces, hogy ennyire zavarba jöttem...
- Semmi baj.
Megdermedtem. Biztosan rosszul hallottam, és ez nem Jacob Black. Ez lehetetlen.
A szívem hevesen dörömbölt, és reménykedtem, hogy nem az, akire gondolok. Felnéztem. Jacob állt előttem, akinek arcán bocsánatkérő kis mosoly ült. Ő annyira jól nézett ki, még ha ennyire egyszerű volt is az öltözete. Magamra néztem az én szürke egér-effektussal tarkított ruhámra. Ma nem ezt a felsőt kellett volna felvennem…
- Öhh… tessék… és bocs… még egyszer.
Sietősen a kezébe nyomtam a könyveit, és sprinteltem be a suliba. Még rá se mertem nézni, nemhogy hátrafordulni...

Az órára beérve a tanárunk a természetről beszélt. A természetben lévő harmóniáról, és annak létfontosságáról. Nálunk ez a biológia óra. Azt hiszem. Fura, hogy amerikaiak vagyunk, és mégsem.
Tehát éppen a természet adta lehetőségekről folyt a tanítás, mikor fejbe talált egy galacsin. Oldalra néztem, hogy valakit nagyon csúnyán lenézzek, de… az a valaki vigyorgott.
Jacob. Miért? Miért...?
Kibontogattam a csomagot, és egy gyors, de aránylag szép írás fogadott.
"Hogy érzed magad? Nem ütötted meg magad nagyon?"
Most erre mit írjak? Oh, dehogy Jacob, csak a kezemről lement a bőr? Vagy valami frappánsabbat? "Á, semmi baj, neked elnézem?"
Ő sulink szívtiprója, az igazi Casanova. Minden egyes tizenéves lány róla fantáziál. Sőt, ezek a lányok állandóan a közelében vannak, bár nálam ez valahogy esélytelen. Én nem vagyok a belevaló, nagyszájú, és romantikusan szép mosolyú, nyálcsorgatós lány. Csak simán nyálcsorgatós, de azt sem feltűnően...
"Kösz, minden oké" – írtam le a papírra.
Őt mindenki szereti, mindenkivel kedves és roppantul humoros. Sosincs semmi rosszban benne, csak apróbb diákcsínyekben, és legtöbbet a parton lóg a haverjaival. Tüzet raknak, sütnek, ilyenek. Tipikus amerikaiak, és indián szokásokat űznek, amiket persze mindenki nagyra becsül, és érdekes módon pont akkor van minden lánynak programja a parton...
Egyedül a húgom tudja, mennyire odáig vagyok Jacobért. Neki mertem elmondani, és ő pedig nevetve hallgatta, hiszen szerinte lenne esélyem nála. De én nem egy kockáztatós fajta vagyok. Csak titkon csendben, de legalább addig is az enyém... képzeletben.
Visszadobtam neki a galacsint, és felálltam, hogy összepakoljak, hiszen csengettek. A bátyáim már a folyóson vártak engem, hogy megkérdezzék, mit főzök ebédre...
- Mit akartok enni?
- Mondjuk sült lazacot? - kérdezte Tse.
- Fogsz is halat?
- Ja, tényleg... kéne horgászni… na, Mingan?
- Felőlem. Két három lazacot csak elfogunk...
- Hány órátok van még? - néztem rájuk kétkedve.
- Kettő.
- Nekem még három – szóltam elgondolkozva. - Hogy mentek haza?
- Ne aggódj, Mimi, majd hazafuvaroznak minket – felelte Mingan.
- Rendben, de utána azonnal menjetek halat fogni! Mert különben nincs kaja! - szóltam rájuk.
Ekkor a hátam mögött felcsendült az az édesen drága hang.
- Tudok egy helyet, ahol sok lazac van. Mit szólnátok, ha megmutatnám?
Tse és Mingan összenéztek.
- Miért is ne, pajtás? - csapott a kezébe Jacobnak Mingan, mire mindketten elvigyorodtak.
Én próbáltam észrevétlenül elsurranni... de sajnos a sors közbeszólt. Illetve a bátyám.
- Hé, Mimi, már bemutatkoztál Jacobnak?
Hogyne, te bal...
- Nem - feleltem szégyenlősen.
Ránéztem, és mosolygott.
- Te vagy az a lány, aki ma nekem jött reggel.
- Szerintem én csak elbambultam, és te jöttél nekem - feleltem. - Amúgy Mimiteh vagyok.
- Új Hold? - kérdezte egyből.
Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy nem, Sajtos Hold, vagy valami más szellemeset, de ilyenkor még a humorérzékem is cserben hagy.
- Ahha - próbáltam nyugodt maradni, de ilyen helyzetben képtelenség.
- Én Jacob Black vagyok, Mimiteh..
- Csak Mimi - szólt közbe Tse. - Nem szereti a Mimiteh-t.
Tőle bármit elfogadok Tse!
- Akkor Mimi - mosolygott rám.
Én óvatosan kezet fogtam vele, és már is startoltam egy órára. A bátyáim meg leálltak vele beszélgetni.
Ilyen az én szerencsém. Bár ez szerencsés, hiszen ők már kezdik megismerni... én meg ki tudja, mikor fogom...
Egy pillanatra elmerengtem, hogy milyen jó lenne, ha hétvégénként nálunk enne, az én főztömet enné, látnám őt a bátyáimmal... na jó, elég volt a fantáziából. Az élet megrontója.
Irány az óra!

****

A kocsiba akartam épp beszállni, mikor a húgom rohant oda hozzám.
El volt vörösödve, és totálisan kész volt.
- Abey, mi a baj? Valaki bántott?
- Nem, nem, nem... izé… tudod… J… tudod…
Persze, hogy tudtam.
- Bökd ki!
- Velünk akar jönni, mert a bátyáink meghívták hozzánk...
HOGY MI?!
- A francba – ez volt a tömör válaszom.
Ez így… huh.
- Gondolkozási idő?
Abey hátranézett. Én is láttam, ott állt az ajtóban pár haverjával. Pont akkor köszöntek el egymástól, és hirtelen pásztázni kezdte Jacob, hogy hol áll a kocsink.
- Bassza meg - káromkodtam halkan. Abey lepisszegett.
Abey, ahhoz képest, hogy csak tizennégy éves volt, igazán szemrevaló teremtés. Szép haja volt, és hosszú szempillái. Mogyorószín szemeivel rajongva tekintett rám. Korához képest rendkívül érett volt, így senki nem tippelte volna tizennégynek. Néha kis fullánkot éreztem, ha mellé álltam, hisz én sosem fogok így ragyogni...
Hófehér fogai egyszerre kivillantak egy széles mosolyban.
- Oh, hello. Én Jacob vagyok, te pedig minden bizonnyal Tse és Mingan húga - mosolygott Jacob Abey-re.
- Szia. Abey vagyok - mosolygott bájosan a húgom, és alig észrevehetően rálépett a lábamra. Biztosan figyelmeztetett, hogy valami normális fejet vágjak.
- Engem már meg ismersz - próbáltam mosolyogni rendesen.
Bólintott, és visszamosolygott.
Elolvadok...
Egy régi zöld furgonom volt, abba mindhárman beültünk. A drága húgom persze azonnal hátra ült, hogy Jacob mellém ülhessen, ha akar, és a felkínált lehetőséget kihasználva, fürgén bepattant az első ülésre. Én meg zavaromba azt se tudtam, hogyan működik a kocsi...
Végül is pár percnyi fáziskésést követően elindultam. A húgom folyamatosan csicsergett, próbált egyfajta kellemes, és számomra sem kínos hangulatot teremteni. Jacob nevetett a viccein, és sokat beszélgettek. Én csak csendben vezettem hazáig. Szerencsére a két lüke bátyám, már várta Jacobot és perceken belül el is mentek horgászni.
Döbbenten ültem a konyhában. A húgom egy pohár vizet nyújtott felém.
- Jól vagy?
- Hogyne. Végül is csak életem nagy szerelme ült mellettem a kocsiban...
- Amíg te szótlanul vezettél! Miért nem beszéltél?
- Mert semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.
A srácok fél óra múlva meghozták a halat, amit el is készítettem. Anyuék is hazajöttek, és együtt ebédeltünk.
Anya és apa mást sem hallott, csak hogy milyen rendes a Black-fiú és a többi. A húgom meg folyamatosan figyelmeztetett halkan, hogy olyan vörös vagyok...
Alig vártam, hogy bezárkózhassak a szobámba és sikítsak párat. Hátha elhiszem, hogy kivel jöttem haza.